Mi az ördög jött ki Marisból?

Bármennyire is -jelen esetben meg kiváltképp- kívánatos volna, szépíteni ugyan nincs mit a dolgon, megesett, ami megesett, no nem a Téglás Marist értve ez alatt, az rendjén is van már annyi meddő év után, hanem arra a fekete gombócra vonatkoztatván a fenti kijelentést, ami kínok kínja árán kikeservedett a Maris hervadásba indult combjai közül.

Szombat este vitte be az ura olyan széllel-dúrral, mintha a mátrai ég készülne leszakadni, csak mert végre pulya áll a Téglás házhoz, és mintha az is lenne a dolga, az égboltnak is, meg a derecskeiek pergő nyelvtől táncoló két orcájának is. Oszt mégis hétfő reggel vót már, mikor kigyütt, vált át suttogásba Turpis Margit a Legyes kerítésére támaszkodva, „az isten megbabonázzon, Margit, há gyere mán közelebb vagy ne sutyorogjá ott nekem” - vakkantott is rá Pádár Jani, az ő idegein meg jobb nem pipiskedni, úgyhogy vagy ez, vagy a felé kínált felespohár, de a nevetős Turpis Margit nem tétovázott, térült-fordult, be a Legyes jólesően árnyékos udvarára.

allatsprint

Leülni nem ült, hogyisne, asszonynak kocsmában csak a jobb vállával van helye, azzal is csak addig, míg rá nem rimánkodja azt a mihaszna urát. Félig a kerítésnek dőlve hát, de elfogadta a poharat, „rádfér”, mordult békülékenyen Jani, csend lett, mindenki tudta, mi következik. Hogy Margit most fogja elmondani, milyen volt AZ. Az a valami, ami kigyütt a Téglás Maris combjai közül, s ami olyan rémséges, hogy az ura lélekszakadva rohant kifelé a kórházból, csak futott és futott órákon át, míg Margiték meg nem látták és erővel az autóba nem rángatták a félholt embert. Akkor hazavitték, ott meg telerókázta a házat, összefüggéstelenül üvöltözött, majd zokogva az ágyra roskadt, és elaludt.

Az a mihaszna Turpis végigszentségelte ugyan az utat Egerig, mert nem guríthatta le a reggel óta várt féldecijét, de nem guríthatta, mert Margit azonmód be akart menni a kórházba, hogy megnézze, mitől borult ki ennyire az a jámbor Téglás. Hát megnézte. Ő is, meg Turpis is. No, hát az azóta egy szót se szól, csak bámul maga elé mereven, még a féldecije se kellett, hazaballagott, itt van la, most én helyettesítem – gurgulázott egy jóízűt Margit, inkább csak a zavarát elűzendő, mert nevethetnékje, az aztán végképp nem volt. „Te, Margit, van-e neked ki nem mondott gondolatod? Hát arról beszélj mán, hogy milyen volt, az istenfádat!”- Pádárban megint tótágast állt a feles, de most mindannyiuk nevében állt ágast, hát ezt már tudják, bejárta a hír már háromszor is azóta a falut, no de a látvány, az milyen volt.

Margit arca hirtelen olyan komollyá vált, amilyennek még sose látták, pedig ismerik copfos kora óta. „Mit mondjak? Nem lehet arról beszélni. Fekete volt. Mindene. Fekete göndör szőr volt azon a csepp gyereken tetőtől talpig. Én mondom, maga az Ördög fúrta ki magát a Marisból, azé fájt az annyira.” Mintha jeges szél süvített volna át az udvaron, megborzongtak mindannyian. Az Ördög. Tudták ők, hogy egyszer ide születik majd az is. Ahol a Jóisten ott van, ott gyün a Gonosz is. De hogy épp a Téglás Maris méhe kellett neki?

allatsprint

- Asse véletlen – súgta rekedten Pádár, gondoljatok csak bele. Hát hogy híjják a Maris urát.
- Hogy, hát hogy, hát Téglásnak, oszt mi van azzal.
- A keresztneve, barmok. József. Meg a Maris. No, leesik-e már, ti nagyon műveltek. Tán bibliológiára kellett volna járni ahelyett, hogy a Julist csöcsörészted a templomudvarban, mi, Bikás?
- Bibliológia, tán biológia, te anyádszégyene.
- Nem a', bibliológia, ha mondom. A bibliának a tudománya, mert annak is van ám attól még, hogy te nem mártogattad bele a gyászboríték-körmeidet. Oszt abban van József is meg Mária is, ha rémlene esetleg már végre valami abban a csökött fejedben.
- Tényleg, halljátok, ez most mond valamit. József meg Mária, ezek kellettek ennek is, a Patásnak.

Egymásra villant a tekintetük, hirtelen nem volt kedvük rendelni még egyet vagy szólni még egyet, sőt, még lélegezni még egyet, még ahhoz se volt, csak hát amit muszáj, azt muszáj. De a lélegzésnél többet nem is tettek, nagyokat, súlyosakat sóhajtva hazabotorkáltak, és összeszoruló szívvel tekintgettek Téglásék háza felé, könnyű volt megtalálni, a templomtorony csúcsa épp oda mutatott. Esse véletlen – dünnyögte Pádár, beszédülve a kertkapun, de tovább nem is jutott, levágódott a gyepre, ott aludt el úgy, hogy csak két nap múlva ébredt fel.

Felébredt, de bár ne tette volna. Meg nem is kellett volna, tekintve, hogy hiába volt napfényes délelőtt, az utcákon egy lélek se, az ablakok bezsaluzva, a máskor hanyagul nyitva hagyott kertkapuk zárva, a házak pedig mintha reszkettek volna a sötét és jéghideg rettegéstől. Itt ma ugyan a fű se nő – állapította meg magában Pádár, de azért elindult a Legyes felé, amit muszáj, azt muszáj. Csak Bikást találta ott, egyedül, saját magának mérte ki a sörét, s ahogy meglátta Pádárt, az ő felesét is kilöttyintette, igaz, egy mosatlan pohárba. De ennél többet nem szólt a múltkori összekakaskodásért, sőt, szinte kedélyeskedve adta elő, mi minden történt Pádár vodkaálma alatt.

Hogy az egész falu odáig van nagy ijedtségébe, mert hogy hazajött azzal a micsodával a Julis. Hát ő bizony nem csinált a nadrágjába, gondolta, utánajár, bezörgetett a házba, ahol Téglás valami ijesztően csendes arckifejezéssel bámulja a falat, rá se néz se az asszonyra, se a gyerekre, pedig való igaz, kissé szőrösebb az istenadta a szokásosnál, no de hallott ő már ilyenről, valami magzatdolog az, lehull később, vigasztalta a kisírt szemű Marist. De sehogy se tudott mosolyt csalni az arcára meg a Téglásnak se mozdult egy arcizma se, épp indulni készült, mikor beszaladt a kis pudli, az a fekete törpeuszkár, akit úgy dédelgetett mindig a meddő Maris, mintha a gyermeke volna, hát hisz elnézték neki, pedig állatnak még a házban sincs helye, nemhogy az öliben az embernek, ahogy Maris hurcolászta mindig a dögöt.

allatsprint

Hát most is ugrott fel az asszonyra, nyalta-falta az arcát, az meg kicsit fel is vigasztalódott tőle. „No, mondom Téglásnak, látod-e, az asszony mán nem rí, te se lógasd itt az orrod”, erre csak felordít, veri a mellét fájdalmában, hogy a Maris megszülte neki az ördögöt. Má féltem, hogy nagy kárt tesz magában, oszt próbáltam elviccelni a dolgot. „Te, Józsi, hát nem ördög az, te. Látod-e, hogy csócsálja a pudli az asszonkád arcát? Hát úgy lehet, hogy csak kutyakölköt szült!” - Erre meg felugrott, olyan szemeket meresztett rám, mintha a pokol üstjébe pislákolt volna bele, felkapta a gyereket, megforgatta, minden oldalról jól megnézte, aztán meg fogta az asszonyt, a hajánál fogva kirángatta, oszt kilódította a házbul, de még a falubúl is, a tábláig taszigálta, oszt azt üvöltözte, hogy állatot csak állat szül. A gyerekkel meg senki nem tudja, mi lesz, mert a Téglás szentül hiszi, hogy a pudli kölyke.

- No, Bikás, ezt jól elintézted, préselte ki hasogató fejéből a szavakat Pádár.
- El, öcsém, de gondolta a fene. Hát mit tudtam én, hogy olyan féltékeny a kutyára.
- Gondolhattad vóna, hát egy férfiembernek mi má ez, ezt nézni, ahogy a kutya nyalakodik, az asszony meg gügyög... oszt mikor felé fordul, akkor meg csak morrant, mint a kutyáknak szoktak... össze van itt keveredve a világ, meg van fordulva minden... - egyre jobban oldotta nyelvét az ital.
- Na de akkor is, hát hogy a jószagúba lehet elhinni, hogy egy állat gyereket csinál egy embernek...
- Hát így, Bikás, hát így... az emberek nem olyan okosak, mint hinnéd... hogy lett volna az a gyerek állatbul... József és Mária... asse véletlen.. nem véletlen... - dünnyögte Pádár, s elindult úgy, a felespohárral kezében, neki a világnak, ment, kissé tántorogva, de egyenesen előre, ki a faluból, el innen, messzire, csak el az Ördögtől, minél messzebb, ahová ha nem is ér el már a Jóisten szeme sugara, de a Gonoszé se, nem árt annak kikerülni a hatósugarából, de nem ám, gondolta, és elöntötte a büszkeség, amiért ő, a faluból egyedül ő elég okos ahhoz, hogy maga mögött hagyja a vékony hangon anyja után nyivákoló ördögöt. 

0 Tovább

A polgármester tündöklése és bukása

Sokat vakarták fejüket a falusiak, hogy ki legyen az Első Polgi, a nagyreményű, aki végetvet a tanácselnök és terebélyesedő pereputtya töretlen regnálásának. A rendszerváltással mintha új tüdőt kapott volna a falu, teleszívták magukat reményekkel, igazságokkal és álmokkal, tágra nyílt tekintetük fürkészve siklott a jól ismert arcokra, ki lesz, akire rátestálhatják. 

vagyon

Többen úgy érezték, eljött a Gyufa Sanyi ideje, igaz, fiatal még nagyon, de kell is az az ifjonti spiritusz most ezekhez a nagy változásokhoz, lám, ennek a legénynek aztán bőven mertek belőle, micsoda patáliákat csapott a falugyűléseken, szembeszállna az még az ördöggel is. Majdnem sor is került rá, mert bizony csaknem a pokolra küldték, mikor faluszerte teliragasztgatta a villanyoszlopokat a ki tudja, hogy szerzett Fekete Költségvetéssel, bilincsben vitte el a Körzeti Meghízott, meg is kapta érte rendesen a magáét, kerítésen lógva vihorásztak az asszonyok („Ni mán, medvét táncoltat a Haláp”, „de csecse karperec, osztán hun lesz a mennyegző”), a férfiak meg csak némán kiálltak a kapu elé, feltűnően sokakat épp szénahányás közben érhetett a példátlan hír, meredeztek a vasvillák a mátrai borús égbolt felé, de semmi olyan fenyegető nem lehetett, mint a Gyufa Sanyi tekintete, dacosan magasra tartott fejjel vonult végig a főutcán, vörös haja, fehér inge lobogott a szélben. „Mint egy ír Petőfi”, sóhajtotta szerelmesen a Perdiék legkisebb lyánya, s a szavakat felkapta a gomolygó fuvallat, kacagó-ámuldozó csilingeléssel körberöpködték a viharra váró arcokat, hogy aztán baljós vidámsággal a tanácsháza homlokzata körül járják keringőző táncukat. 

Forradalom kell ide, Gyufa Sanyi kell ide – mondta ki aztán Vigyázz Jóska, amit mindannyiuk gondolt a Legyes elkeseredett öklöktől horpadozott, ragacsos kocsmapultja körül, csak hát ugye nagy bátorság ilyen fiatal legénykére bízni a falut. De kurázsi, az aztán mindig volt bennük, a lángfejű új Polgi fölényes győzelemben hagyta maga mögött két vetélytársát, a Népboltos Kálmánt (noiszen! Majd kecskére a káposztát!), de még a gógyis Bika Miskát is. 

vagyon

Először még úgy is tűnt, hogy most már nemcsak a Jóisten fókuszát, de a jobbik lábát is kikapták maguknak. Az új Polgi szerény volt és igazságos, a polgármesteri lakhelyet átadta az ötgyermekes Puporka családnak, ő maga maradt omladozó falú hegyvégi viskójában, a mozi felújíttatott, a park rendbe tétetett, havonta ingyen sörrel, pogácsával teljes vigadalom rendeztetett. Hencegtek is megyeszerte, micsoda polgármesterük is van nekik, gyűjtötték be boldogan az irigykedő, hitetlenkedő tekinteteket. 

Csakhogy aztán kezdtek másfelé fordulni a dolgok. Utóbb maguk sem tudták, hogyan is történt az egész, olyan észrevehetetlen alattomban bontakozott ki a mindannyiukat magába szippantó és csaknem a falu teljes pusztulását előidéző eseményhullám. Előbb csak Gyufa Juli ült be félszegen a titkárnői székbe, no hát jól is van az, az ura lerokkant már évekkel azelőtt, ott nyomorogtak a három purdéval, nem buta nő a Julcsa, csak elbánik a Tanács (makacsul így hívták) ügyeivel. Az is jól van, hogy leváltják végre a Könyvelő Pávát, ugyan mibűl csicsázkodja úgy magát, ha nem a lecsippentgetett forintokból, aki Gyufafi Sándor (mostanában így hívatja magát, a Perdi-lyány büszke is a keresztségre) barátja, az csak jó ember lehet, hadd csinálja az a költségvetést, zsírosabb lesz, meglássa mindenki. 

Hanem hát nemhogy zsírosabb nem lett, de egyre-másra mutatkoztak a bajok, és ahogy telt az idő, úgy ették be maguk Gyufafi emberei a pozíciókba, a falu legszebb házaiba, s ott nőttek-vagyonosodtak a szemük előtt, míg a falu omladozott, a vigasságok elmaradtak, a mozi bezárt, a parkot bérbe adták a könyvelő fiának, ott állította fel autómosóját, ami annak ellenére virágzott, hogy csak az átutazók tévedtek be olykor, a padokért helypénzt szedett, a sétányokért lépésdíjat számított fel, az új Polgi meg csak nevetve legyintgetett a panaszokra. 

Nőtt is az elégedetlenség, hogyne nőtt volna, mikor az egész falu kezdett egyfajta zsibvásárrá alakulni, aszerint, hogy Gyulafi egyre özönlő ismerősei épp mivel foglalkoztak, az egykori futballpálya terméskövekkel kirakott, olasz szökőkutas térré változott, melyen kertitörpe-had figyelte a szódásüzem csillogó cégérét, mellettük pékség pöfögte a házi pogácsákkal oly hiába versengő füstjét, tükörmozaikkal borították még a templom kupoláját is, előírták, hogy a kerítések cseréltessenek le egységes és méregdrága kovácsoltvasra, de a közhangulat akkor borult csak el igazán, amikor Turpis Margit azzal kiabálta teli a falut, hogy ő biz belesett a Gyufafi omladozó házának ablakán, s belülről márvánnyal-arannyal van az kirakva, ragyog a sok külföldi holmi.

vagyon

Ekkor még mindig tűrtek, hozzá voltak ők ahhoz szokva, csakhogy mindez éppen a búcsú előtti napon történt, az előtt a búcsú előtt, amihez gyalázatosabb, csúfabb még nem esett meg a falutörténelemben, jelesül, hogy a falusi huszársereg büszke tagjai hiába porolgatták le fütyörészve gyönyörű uniformisukat, kanyarították megilletődve vállukra a díszes mentét, sorakoztak fel dagadó szívvel a főtérre, mégis elmaradt a hagyományos búcsúmenet, mert a lovászfiúk a fújtató, prüszkölő sörényes csodák helyett nyígva le-lecövekelő, furcsa fakó lényeket vonszoltak maguk után. 

vagyon

A falusiak azt hitték, nem jól látnak, amikor felfedezték, hogy biz szamarak azok, alighanem a Gyufa Jóska tenyészetének szerencsétlenjei, akik megzavarodva pislogtak a fejükre aggatott krepp-papírok alól, és sírva rázták a farkukra kötött fonaldarabokat. 
A felháborodás hulláma végigsöpört a tömegen, és egy emberként indultak a hátráló Gyufa Sanyi felé, aki egyre vörösebb fejjel ordította: Lovak ezek, egzotikus lovak!

De bennerekedt az ordítás, belérekesztette a Vigyázz Pista tenyere, úgy szorította a torkára, hogy egyre vékonyabb hangon préselődött ki belőle a nyöszörgés, „istenemre, lovak...”, s mikor együttes erővel lefeszegették a robusztus tenyeret, összeroppantotta a sírás, s csak percek múltán csitult annyira, hogy utolsó erejével még összeszedje az egykori dacot és odavágja a vádló arcok gyűrűjébe, „mit akartok? Mindenki lop, az előző is lopott, a következő is fog!”.
 
Vigyázz Pista felhörrenve rontott neki újra, de félúton megállt, leeresztette az öklét, „takarodj”, mondta olyan sötét csöndességgel, hogy Gyufa Sanyit azonmód útnak is lódította a félelem, „azok legalább nem mondták a szamárra, hogy ló, te anyaszomorító, hogy az írmagját is kiirtaná a Magasságos az ilyen enyveskezű ír fajtának, annak is csak szégyenére voltál, tee, lódulj innét.” De ezt már aligha hallotta a rémülten iszkoló egykori dicső polgármester, ment, ahogy csak a lába bírta, el, a faluból, a megyéből, vitte magával a falusiak dobogó szívű forradalmát, igazságait, reményeit és álmait, ki tudja, merre vitte, országos cimboráival együtt elnyelte a föld, de vigyázzatok jól: tán új, nagyobb, sokkal nagyobb álmokért szaladt...

1 Tovább

Csoda a faluban

Mi sem bizonyította jobban, hogy a Teremtői tekintet jobb fókusza bizony maga a falu, mint a sorra-másra megeső csodás események, amelyek kétségkívül a később csak Bimbólázként emlegetett prófétaszületési hullámban csúcsosodtak ki. 

megmagyarazhatatlanAz egész Tiri Berci harmadik porontyával vette kezdetét, akit az asszony csak úgy, főzés közben pottyantott ki, alig volt idő a szomszédba szalajtani Bába Böskéért. Berci épphogy szívott néhányat a cigarettából a tornácon, mikor Böske kikiabálta a hírt, amit aztán az újdonsült apa kapu elé rohanva, örömittas ordítással adott az utca tudomására, a várva várt igét, amiről már sose hitte, hogy kimondhatja, végre, a két copfos után fia született, fia született! Belezengte hát a mátrai estébe, ujjongás feszítette tüdővel mennydörögte az égre, hadd verjék vissza a hegyek, amelyek, úgy érezte, most csakis őt veszik körbe egyetlen nagy, örömében osztozó öleléssel, hadd visszhangozzon a két szó az idők végezetéig. De biz még párat se konghattak, mert kisvártatva már rohant is vissza, újfent üvöltve, megölöm, szétszaggatom, miszlikre aprítom, hogy a mendergüs viszketés bújna a bugyogójába, hogy búbos pestis rohasztaná a lába közét a nyavalyás, parázna, feketelyukú ringyójának!

Már ebből tudták, hogy az asszonyka bizony félrefeküdt, de úgy, hogy annak nyoma lett a gyereken, ette őket a kíváncsiság, hogy mi baj lehet ugyan a purdéval. Ki arra hajlott, hogy fekete, ki a haja színét taksálta vörösre, keserves házastársi perpatvart zúdítva ezzel a falu egyetlen ír gyökerekkel büszkélkedő lakójának nyakába, ment hát a találgatás, még a plébános is beszállt, „tán rózsafüzérrel a kezében jött a világra”, utalt nem kis éllel arra, hogy a párocska egyik tagja sem jeleskedik a lelki élet buzgó gyakorlásában.
 

megmagyarazhatatlanS mit ad Isten, ő állt legközelebb az igazsághoz. A legkisebb Tiri-csemete jobb szemének sarkában ugyanis szakasztott olyan anyajegy virított, mint amilyen a Krisztus-szobron, épp olyan, mint az, amelyiknek létéről mindenki tudja, hogy jobb nem beszélni, s ha valaki mégis megteszi, hát számítson rá, hogy megfagyott levegőt, zavart köhécselést és ide-oda tekintgetést kap csak válasz gyanánt. A Krisztus-anyajegy ugyanis közös szégyen, s úgy kell viselni, ahogy kiméretett, méltósággal. Akkor kellett volna cselekedni, amikor az egész elkezdődött. Akkor még csak egy kicsi rozsdafolt volt a szobor mellkasának a közepén. De senki nem törődött vele, addig-addig, mígnem azt vették észre, hogy a folt már akkora, mi több, nem elég, hogy akkora, de úgy is néz ki, mint... nehéz kimondani, de mint egy harmadik mellbimbó.

megmagyarazhatatlan

A radikálisabbak azonnali restaurációt javasoltak, de olyan ellenállásba ütköztek, hogy nem mertek hozzányúlni sem akkor, sem később a megcsúfolt szoborhoz. Hogyisne, hogy ők legyenek a hibásak minden ezentúl bekövetkező bajért, mondván, suvickálták az isteni testet, beleavatkoztak a felsőbb akaratba, lám, meg is csapkodja érte az egész nyájat égi ostorával a Teremtő. A szobor maradt hát mellbimbósan, most meg ugyanazzal van megjelölve a Tiri-gyerek, legalábbis ezt állítja az asszonyka, aki csak sír-rí álló nap, takarítja friss-szülten is a Tiri Berci ökle alól repkedő ripityákat, s váltig hajtogatja, hogy a faluvégi pléhkrisztus, az, akit az ura annyit vesz szitkozódó szájára, az tehet mindenről, onnan vándorolt az a bimbó a kisfia szemsarkába. Most bezzeg istenes lettél, te fajtalan lotyakos faluszégyene, üvöltözte Berci, hanem aztán az ő torkában is bennakadt a szentségelés, amikor négy nappal később megmagyarázhatatlan módon a Tévés Ágostnak is bimbósfejű kölke született. Ahogy aztán a következő hónapokban sorra láttak napvilágot a stigmatizált suttyók, szám szerint öten, s mindannyiuk szeme szegletében minden kétséget kizáróan ugyanaz a krisztusi mellbimbó táplálta az isteni származás egyre növekvő meggyőződését. Mert mi mással is lehetne magyarázni, hogy egy, az azóta is bűnbocsánatért esdeklő anya gyermekén kívül az összes újszülött az égi jellel érkezik a teremtői fókusz édenébe. 

Még az is elterjedt, hogy a 12 apostol születik itt újjá, az első eresztés már megvan, majd csak ideér a messiási küldöttség másik fele is. A párok rendszeresen elfüggönyözködtek, a férjek siettek haza a munkából, az asszonykák kicifrázva várták haza őket, Népboltos Kálmán alig győzte rendelni a púdereket, rúzsokat, pézsmakölniket, a kilakoltatott kutyák búsan őrizték a küszöböt, az udvarra zavart lurkók napnyugta után is nyargalászhattak a zavartalan, kalandosan kései estében, szerelem bódított mindenütt, hátha kiölelkeznek maguknak ők is egy messiási családtagot.

megmagyarazhatatlanMáté Péternek, a mátrai hegyek jótékony karolásába menekült zenésznek még soha annyi munkája nem volt, mint akkoriban. Egy ballagás itt, egy előléptetés ott, a falusiak mindenre mulatságot szerveztek, hadd szóljon a zene, hadd simuljanak egymáshoz a párok, hadd pezsdítse fel a vérük a nyáresti muzsika. Ha egyszer már saját Máté Péterük van, használják is, lám, már egy éve is, hogy itt van, és még alig mutatta meg, mit tud. Márpedig hogy tud, nem is akárhogyan, azt már a lakodalmi debütációból látták: nem hiába feneklett meg az énekesi pályája azon, hogy Máté Péter-utánzónak tartották minden megmérettetésen – akárhogy is próbálta megváltoztatni a hangját, az bizony kiköpött mása volt a legendás tenornak. Egymás után érték a visszautasítások, mígnem nemcsak hogy elfogadta sorsát, de elébe is ment: megnövesztette a haját, szemüveget és óriásgallérú ingeket kezdett hordani, és kizárólag Máté Péter-dalokat volt hajlandó énekelni. De milyen jól is jöttek az édes-bús dallamok az összebújáshoz! Még a plébános is elnézte a folytonos mulatozást, elvégre a bimbószületések óta nincs szorgalmasabb nyáj az övénél, telt házas miséket celebrál, hát szabadidejükben hadd andalogjanak, ahogy kedvük tartja.

megmagyarazhatatlanBizony, olyan istenes még soha nem volt a falu, mint a Bimbólázkor. Igaz, nem született hetedik anyajegyes purdé, de a szokatlan szaporaság és az egymás után felbukkanó mellbimbók megtették a magukét: soha annyi virágot a kereszt aljában, soha olyan teli templomperselyt, soha akkora áldozósort, áldották az Urat, ahogy csak lehetett. Még akkor is, amikor évek teltek el újabb megjelölt csemete nélkül, s a meglévőek sem épp ájtatosságukról tettek bizonyságot, a mulatozások is elhaltak, még Máté Péter is odébbállt, mégiscsak nekifutva még egyszer a karriernek, a függönyök is szabadon lengtek, a férjek már nem siettek, az asszonyok már nem púderezkedtek, minden visszatért a rendes kerékvágásba, de eggyel magasabb vájatba ám, mert ha eddig hitték, hogy a Jóistennek fontos dolga van a faluval, hát ezentúl még inkább.

Nem is ingatta meg őket ebben senki, még a Zenész Kázmér sem, aki pedig egyedül látta, ahogy az utolsó keresztelőn, ahol együtt húzták, Máté Péternek a nagy beleélésben leesett a szemüvege, s előbukkant egy mellbimbó alakú anyajegy, épp a jobb szeme sarkánál. Észre is vette belőle Kázmér meghökkent tekintetét, már másnap összepakolt, de hogy hová lett ilyen hirtelen, arról a Zenész Kázmér mélyen hallgatott, ahogy minden másról is, anyajegyekről, megszaporodó szülésekről, elhanyagolt feleségekről és kocsmalakó férjekről, simítást szomjazó bőrökről és világfájdalmat beledöngölő ölelésekről, vigaszt kereső istenfintorokról, elrontott életek keserűségétől ölbe roskadó fejekről, nem szólt egy szót sem, csak gyönyörködött a Krisztus-kereszt alatt égő mécsesekben, amelyek megvilágították egyetlen hallgatóságát, a mátrai éjszakát, annak muzsikálta el a falu csodáit. 

0 Tovább

Ameddig csak az Úr ellát - Az amerikai elnök is mátrai  

Noha nem egy szomszédos település szószékéről zúdult nyakukba az istentelenség vádja, konokul kitartottak a ki tudja honnan és mikortól gyökeret verő, de minden falusi számára ismert és megmásíthatatlan tényként számon tartott meggyőződés mellett, miszerint a teremtéskor a Jóisten bal szemének pupillája épp a mátraderecskei területen nyugodott, annak fénye lyuggatta be a hegyek közé a falu völgyét, s ott nyugszik az azóta is, ki nem költöztek volna a világ minden kincséért se az égi fókusz alól.

elnökNem is felelhetett hát mást Bús Imre a falu határára hordott téglarakás előtt lefékező, ámulva kikászálódó, fejét vakaró idegennek, aki arról érdeklődött, hogyan juthatna át ő oda, a hevenyészett fal túloldalára, ami mögül a falutábla se látszott ki, csak a hajlongó Imre feje búbja, hogy hát hiszen nincs arra másik út, „komám, ide születni kell”, azzal otthagyta a hüledező, pórul járt sofőrt, kanyarintsa csak vissza a járgányát, bizony ide ma be nem teszi a lábát. De tán még holnap se meg azután se, amilyen égszakadás költözött a fiába, itt van la, kihordta ide éjszaka a felépülendő ház tégláit, mondván, ha a finnyás menyecske nem bír elszakadni a szomszéd faluban lévő pereputtyától, hát felhúzza a házat a faluhatáron, legyen meg a jussa mindenkinek, mert hogy ő tapodtat se mozdul a teremtői pupilla alól, az hétszentség.

elnökMárpedig ha Gyurka megmondta, hát megmondta, nem lehet azt jobb belátásra bírni, nem is szállt vele szembe, inkább megvárta, míg az utolsó forduló rakományát is ki nem szórja, cifrát csavarintva minden puffanás után, téglatömb puff, az anyád ne sirasson, másik puff, majd adok én neked olyan kétfalus házat, hogy belekancsalodik a Jóisten, döngtek a téglatömbök, zengett Gyurka, megvárta hát az utolsó döngést, s csak akkor kezdte visszapakolni, amit a fia kihordott, ne legyen itt reggelre a rakás, falu csúfjára, család szégyenére.

Még a felénél se tartott, mikor az idegen autót észrevette a kanyarban, mit keres az itt ilyen hajnalban, hát még a Teremtő is csipásan hunyorog, majd biz épp egy ilyen gyüttment miatt kaparja ki belőle az álmot, maradjon csak a rakás túloldalán, elég baja van a falunak nélküle is. Hanem az Idegen nagyon elszántan be akarhatott jutni, mert kis idő múlva már ott menetelt a főutcán, jókora pakkot cipelve a hátán, az első kukorékolásra meg már ki is derült, hogy mit rejt a grandiózus csomag, az éjjeli téglarakodástól kimerült Imre a Legyes pultjánál kúrálta magát, s hallgatta a felbolydult falusiak beszámolóit, miszerint a gyüttment nem elég, hogy buddhista, sátrat vert a templom előtt, onnan árusítja az újjászületést.

elnökBár mindannyian váltig állították, hogy be nem teszik a lábukat ilyen pogány helyre, az oda somfordáló Imre előtt akkora sor várakozott, hogy lefoglaltatta a helyét, aztán hazairamodott, ház híján az ő fészkében tollászkodó, elfajzott fiókáihoz, fülön fogta még mindig szentségelő fiát, az anyja szoknyája után nyígó, megszeppentségében is megátalkodottan konok menyét, s odalódította őket a Buddhistához, hátha az mond valami okosat, ha már a keresztvíz úgy lepereg ezekről-e, mint a Legyes viaszterítőjéről a sörhab, ha az egyik Magasságos nem regulázta meg ezeket, majd megtanítja nekik a másik, hogy hol lakik a házasság atyaúristene.

Nohiszen, inkább hagyta volna őket a keresztény egyházatyák karjaiban, mert itt kezdődött az egész, a családokat is szétszaggató, a helyi történelembe csak „Buddhista keresztesháború” néven bevonuló nagy csatározás, mindennek ez volt a gyújtópontja, a Gyuri elnöksége. A pogány Idegen ugyanis nem csupán különös istenségekről, karmáról és újjászületésről szónokolt, de jó pénzért azt is meg tudta mondani, ki mi volt előző életében, s amint meglátta Gyurka hosszúkás ábrázatát, szigorú vonalú száját, mélyen ülő, borongós szemeit, „Isten az atyám”, zavarta össze a jámbor falusiak buddhizmusról szőtt elképzeléseit, „kiköpött George Washington”, s legott meg is állapította, hogy biz a nagytüdejű, mindenbenkanál Gyuri előző életében az Egyesült Államok nemzetének atyjaként regnált.

elnökNo persze annyira hitték, amennyire a többi kiporciózott reinkarnációs tisztséget, röpködtek a csipkelődések, hol ez, hol az került a tréfák jólesően kíméletlen kereszttüzébe, hasuk fogták, könnyük csorgott a nevetéstől. Senki nem tudott úgy kacagni a faluban, mint Turpis Margit, túlvilági gyönyörűséggel gurguláztak ki a csilingelő, szeszélyes dallamú, táncoló hangok aranytorkából, ment is a versengés, hogy kicsikarják belőle az égi muzsikát, folyton sertepertélt valaki körülötte, a rosszkedvből hörpintettek ilyen-olyan ürügyekkel a nyomába szegődtek, viccekkel traktálták, pofákat vágtak, hátha felcsendülnek a vidámságontó gurgulák.

Először az ő nevetése akadt el, aztán sorban a többieké, amikor két nappal később a Legyesben a még mindig az azóta sátorfáját szedett Buddhista rovására röpködő szellemességekbe belerecsegett a rádió, hírül adván, hogy George H. W. Bush lett az Államok 41. elnöke, ezzel vetvén véget az élcelődéseknek, s mintegy tessékelő mozdulattal helyet kaszabolva az általános, döbbent némaságnak.

Letették a poharakat, zavartan maguk elé motyogva hazabotorkáltak, s maguk se tudták, mit gondoljanak az egészről, hisz lám, megmondta a Buddhista, hogy Bús Gyuriban egy amerikai elnök van elveszve, itt van, la, elő is került. Mit előkerült! Olyan erővel buzogott fel Gyurkában, hogy kis idő múlva a hatása alá került annak apraja-nagyja. Peckesebben járt, kifinomultabban beszélt, előkelőbben evett, mint azelőtt bárki, akit ismertek, whiskyt kezdett el inni, fehér selyemzsebkendővel törülgette a homlokát, még valami messzeföldi akcentust is felvett, a vak is láthatta, hogy Elnök ez a javából.

El is kezdték így nevezni, a faluba látogatók nem firtatták a titulus eredetét, csak bevonták különféle ügyleteikbe, elvégre az Elnökkel ildomos jóban lenni, s addig-addig tolta Gyurit előre saját ábrázatának köszönhető, Buddhista-csinálta hírneve, hogy egészen a tűz közelébe keveredett, s egyszer csak arról értesült a falu, hogy a megye másik végén lévő település polgármesterjelöltjei között feszít nagy büszkén a Bús-család hírneves sarja. Nosza, fel is kerekedtek, hogy meghallgassák a választási beszédet, mindannyiuk, de leginkább a pozíció vesztére, mert bizony olyan csúfos véget ért, hogy aztán még évekig mint a „legvéresebb kampányt” emlegették a megyevégi településen.

A derecskeiekben ugyanis úgy felforrt az indulat, miután Gyuri a beszédében nemhogy egyszer sem említette meg a szülőföldet, de gátlástalanul megyevéginek állította be magát, aki mindent meg fog tenni „ősi gyökereinek” világhíréért, s úgy újjáépíti az egész megyevégi falut, hogy csodájára fognak járni annak még Amerikábúl is. A földijükért odautazottak előbb csak susmorogtak, fejet csóváltak, fel-felhorkantak, de egyre nagyobb lett a zúgolódás, Vigyázz Pista felugrott, „Hogy mit építesz? Hát még a saját házad is egy téglarakás volt a faluhatárában, te, istenszégyene, hogy le nem ég az a rücskös, gyászbarázdás bőr az elnöki képedről”, s el is szabadult az egész bagázs, mindenkinek eszébe jutott ez-az a leendő polgármesterről, repkedtek a kínosabbnál kínosabb gyerekkori csínyek, kamaszos botlások, viselt dolgok címszavai, a választási jelvények és repitollak, repült maga Bús Gyurka is, pedig ment volna magától is, el innen, megszégyenülésének nyilvános helyszínéről, ahogy végül hurcolkodott is, ki az isteni fókusz alól, másik megyébe, ahol még Elnöknek szólíttathatja magát, van még elég az országban, ahová nem ér el a Magasságos tekintete, s úgy hírlik, ott teremnek a legszebb bársonyszékek. 

0 Tovább

A zenész szíve, ha megszakad 

Hogy a Zenész Kázmérból valaha ember lesz, nem gondolta volna azt senki a faluban, nem is igen értették, hogy forgathatja így fel valaki a sorsát. Pedig annak idején meg azzal nem akartak megbékülni, hogy „megmarad muzsikusnak”, köszörülődtek az asszonynyelvek és férfitorkok, Kázmér hazaköltözése után hónapokig nem volt hálásabb téma a Legyes csípős levegőjű verandáján, a templom előtti bokrosnál, mint a szegény Tojú Sanyi, akinek tékozló fia, lám, csak a bajnak gyütt vissza, nem ért az semmihez, de nem is akar, álló nap csak a tangóharmonikát tépi, mintha ugyan a kolbászokat oda lehetne muzsikálni a kamrapolcra.

Purdénak is utolsó volt, ha tehette, „kimámorgott” a hegyekbe, ott bazsevált az isten visszhangjának, a disznóvágáson meg olyan pofával pucolta a beleket, mint a legkényesebb királykisasszony. Meg se lepett senkit, amikor a bajuszpelyhedzéskor nyoma veszett, egy ideig látták itt-ott hol egyik, hol másik szomszéd faluból való ábrándos fehérnéppel, mulatóhelyek bárzongorái mögött szivacsos arccal, elbambásodott tekintettel, aztán senki nem hallott róla, Sanyiék sokáig kutatták a nyomát, fáradó reménytelenséggel, belefúrták maguk a vigaszukba, a kisebbik palántába, amelyik mégis nagyobb, erősebb volt a vadhajtásnál, bizony érdemelten lett az a dolgos ember a szülők minden, immár egyetlen öröme.

szokásEgészen addig, míg egy borús őszi napon fel nem bukkant a falutáblánál Kázmér, nyakában a tangóharmonikával, szívében a gondtalan gyermek minden követelésével, és be nem toppant a törődött, öreg szülők könnyáztatta ráncaival barázdált falusi valóságába. No de többet se tett a betoppanásnál, hagyta, hogy végigölelje mindenki, elé rakják a káposztás rétest meg a meggybort, komótosan befalatozta, megtörülte a szája szélit, majd ugyanazzal a mozdulattal előkapta a harmonikát, kiült a ház előtti kispadra, és húzta, húzta azt a nótát, amelyiket nem ismert senki, de ami aztán mégis mindenkinek ott dúdolt a fejében.

Hogyne dúdolt volna, mikor mást se játszott Kázmér, reggeltől estig csak a fájdalmasan szép, égre síró dallam kísérte a falu életét, az szólt, amikor seregnyi asszony kergette a csélcsap jegyzőt, ki, a falutáblán túlra, hogy aztán a ráaggatott foltos gatyája emlékeztesse, hogy ő többé ide vissza nem térhet, de az szólt akkor is, mikor megszülettek a falu első hármasikrei, és a büszke apa, a buszsofőr Jóska virtusból megmászta az Ikarusszal a falu összes hegyét, a holtra vált utasok a taktusokra hullottak ki hol egyik, hol másik megállónál, Kázmér nótájától nem volt szabadulás, ott úszott az a levegőben pirkadattól szellemóráig, mintha külön, kéretlen  aláfestő zenéje lenne a falunak, tudták ők, hogy csak a bajnak költözik vissza.

szokásA körzeti megbízott jelentése szerint még így is emberfeletti türelemről tett tanúságot a falu, mert csak három hónap után verték meg, hogy kik, sose derült ki, sötéten és némán ütött a verbuva, módszeresen, lassan, nem volt abban düh, csak igazságtétel, szakadt a harmonika, Kázmér inge és arca, de a szíve nem, azzal nem bírtak, az másnapra isten tudja, honnan, új harmonikát szerzett, és küldte a maga végzetes, felforgató dallamát, bele a mátrai visszhangos valóságba.

Hogy mégsem bolondult bele mindenki, azt meg épp a Bolond Zolinak köszönhetik, aki napokig hordta a borogatást Kázmér arcára, amikor azonban kezdett újra emberformát ölteni, hát odaült a szomszéd kispadra a hegedűvel, a maga dallamával, nap mint nap, egészen addig, míg Kázmér egyszer csak le nem tette a zeneszerszámot, s be nem ballagott a szülői házba, hogy aztán csak esténként jöjjön elő, és az édes nyálcsöppeket kísérje leomló, lágy, nyúlósan reszkető, árva hangjegyeivel.

Ezzel már megbékélt apraja-nagyja, a kázméri harmonikaszó bevonult a falu szokásrendszerébe, ez jelezte a naplementét, hogy ideje kidőlni a világ könyörtelenül felsorakoztatott sakkbábui közül, és ez csak az övék, csak nekik van ilyen muzsikus végszavuk, hát mégse csak a bajnak jött haza ez a Kázmér, aki ott öregedett meg a kispadon, egyre foltosabb, ráncosabb kéz nyúzta azt a harmonikát, egyre barázdáltabb arc hunyorgott azzal a cinkos tudással fölötte, ami csak a Jóisten hónaljába férkőzött zenészeké, hát nekik volt egy sajátjuk, dehogy adnák most már semmiért.

Pedig adniuk kellett bizony, méghozzá a rendszerváltásért, megváltozott akkor minden, még a Zenész Kázmér is, akit csak bánthatott, hogy muzsikusszámba veszik, mert az elsők közt volt, akik a vállalkozóit kiváltották, és a falu meghökkenésére kis időn belül fel is állt a Végső Út Temetkezés, bükkfa-, tölgy- és márványkoporsó hirdette a ház előtt a kegyelet fényűzését, a zeneszó meg elhallgatott, Kázmérnak dolga volt, pénztárgépet üzemelt be, szerződéseket írt alá, a harmonika ott árválkodott valamelyik kőtömb mögött, de ki is törődött vele, végre ember lett a Zenészből, költségvetése van, büszkén dobbanhat végre az anyai szív.

szokásCsakhogy ha büszkén dobbant is, hát utolsót dobbant, ahogy megnyílt a vállalkozás, rá három napra a mindig mosolygó, galambszelíd Julika nénit elvitte a szíve, ő lett a Végső Út Temetkezés legelső halottja. A falu népe sok zeneszót hallott életében, de soha olyan szomorút, soha olyan retteneteset, mint amilyen a Zenész Kázmér kalapácsütései voltak aznap éjjel, szögezte be az anyja koporsóját, minden mozdulatnál óriásit bődülve az égre, oda ordítva fel embertelen fájdalmát.

Vele jajdult a falu is, megrezzentek egyenként a szögütésekre, belerezzent azokba az összes félelmük, kikongatta bennük, hogy bizony így élnek, a leendő gyász sötét szorításával a lelkükön, belenémultak abba az éjszakába, nem volt ott egy hang sem, amikor másnap elvontatták a bükkfa-, tölgy- és márványkoporsót a ház elől és leszedték a méltóságteljes cégtáblát, soha többé egyetlen szó sem esett arról, hogy miért hallatszik azóta a falu szokásos esti dallama olyan távolról és tompán, tudja azt mindenki, hogy a hegyek közül jön, a Fenti Temetőből, a Végső Út Temetkezés egyetlen halottjának egyszerű kis sírja előtti kispadról, onnan zokogja tele a mátraderecskei álmokat.

1 Tovább
«
12

kicsifalum

blogavatar

Mátrai szülőfalum történetei, mert ott találkoztam a legkülönösebb emberekkel, sorsokkal és olyan regényes történésekkel, különc, szívemnek kedves figurákkal, amelyekkel sok-sok helyet bejárva azóta sem, és amelyeket nem lehet nem megírni. Ám itt is érvényes, hogy bár néhány mondatnyi történés valódiságához nem férhet kétség, a nagy részének, szereplőknek, jellemeknek és eseményeknek a valósággal való esetleges egyezése a véletlen műve... vagy nem:)

Utolsó kommentek