kicsifalum

Mi sem bizonyította jobban, hogy a Teremtői tekintet jobb fókusza bizony maga a falu, mint a sorra-másra megeső csodás események, amelyek kétségkívül a később csak Bimbólázként emlegetett prófétaszületési hullámban csúcsosodtak ki. 

Az egész Tiri Berci harmadik porontyával vette kezdetét, akit az asszony csak úgy, főzés közben pottyantott ki, alig volt idő a szomszédba szalajtani Bába Böskéért. Berci épphogy szívott néhányat a cigarettából a tornácon, mikor Böske kikiabálta a hírt, amit aztán az újdonsült apa kapu elé rohanva, örömittas ordítással adott az utca tudomására, a várva várt igét, amiről már sose hitte, hogy kimondhatja, végre, a két copfos után fia született, fia született! Belezengte hát a mátrai estébe, ujjongás feszítette tüdővel mennydörögte az égre, hadd verjék vissza a hegyek, amelyek, úgy érezte, most csakis őt veszik körbe egyetlen nagy, örömében osztozó öleléssel, hadd visszhangozzon a két szó az idők végezetéig. De biz még párat se konghattak, mert kisvártatva már rohant is vissza, újfent üvöltve, megölöm, szétszaggatom, miszlikre aprítom, hogy a mendergüs viszketés bújna a bugyogójába, hogy búbos pestis rohasztaná a lába közét a nyavalyás, parázna, feketelyukú ringyójának!

Már ebből tudták, hogy az asszonyka bizony félrefeküdt, de úgy, hogy annak nyoma lett a gyereken, ette őket a kíváncsiság, hogy mi baj lehet ugyan a purdéval. Ki arra hajlott, hogy fekete, ki a haja színét taksálta vörösre, keserves házastársi perpatvart zúdítva ezzel a falu egyetlen ír gyökerekkel büszkélkedő lakójának nyakába, ment hát a találgatás, még a plébános is beszállt, „tán rózsafüzérrel a kezében jött a világra”, utalt nem kis éllel arra, hogy a párocska egyik tagja sem jeleskedik a lelki élet buzgó gyakorlásában.
 

S mit ad Isten, ő állt legközelebb az igazsághoz. A legkisebb Tiri-csemete jobb szemének sarkában ugyanis szakasztott olyan anyajegy virított, mint amilyen a Krisztus-szobron, épp olyan, mint az, amelyiknek létéről mindenki tudja, hogy jobb nem beszélni, s ha valaki mégis megteszi, hát számítson rá, hogy megfagyott levegőt, zavart köhécselést és ide-oda tekintgetést kap csak válasz gyanánt. A Krisztus-anyajegy ugyanis közös szégyen, s úgy kell viselni, ahogy kiméretett, méltósággal. Akkor kellett volna cselekedni, amikor az egész elkezdődött. Akkor még csak egy kicsi rozsdafolt volt a szobor mellkasának a közepén. De senki nem törődött vele, addig-addig, mígnem azt vették észre, hogy a folt már akkora, mi több, nem elég, hogy akkora, de úgy is néz ki, mint... nehéz kimondani, de mint egy harmadik mellbimbó.

A radikálisabbak azonnali restaurációt javasoltak, de olyan ellenállásba ütköztek, hogy nem mertek hozzányúlni sem akkor, sem később a megcsúfolt szoborhoz. Hogyisne, hogy ők legyenek a hibásak minden ezentúl bekövetkező bajért, mondván, suvickálták az isteni testet, beleavatkoztak a felsőbb akaratba, lám, meg is csapkodja érte az egész nyájat égi ostorával a Teremtő. A szobor maradt hát mellbimbósan, most meg ugyanazzal van megjelölve a Tiri-gyerek, legalábbis ezt állítja az asszonyka, aki csak sír-rí álló nap, takarítja friss-szülten is a Tiri Berci ökle alól repkedő ripityákat, s váltig hajtogatja, hogy a faluvégi pléhkrisztus, az, akit az ura annyit vesz szitkozódó szájára, az tehet mindenről, onnan vándorolt az a bimbó a kisfia szemsarkába. Most bezzeg istenes lettél, te fajtalan lotyakos faluszégyene, üvöltözte Berci, hanem aztán az ő torkában is bennakadt a szentségelés, amikor négy nappal később megmagyarázhatatlan módon a Tévés Ágostnak is bimbósfejű kölke született. Ahogy aztán a következő hónapokban sorra láttak napvilágot a stigmatizált suttyók, szám szerint öten, s mindannyiuk szeme szegletében minden kétséget kizáróan ugyanaz a krisztusi mellbimbó táplálta az isteni származás egyre növekvő meggyőződését. Mert mi mással is lehetne magyarázni, hogy egy, az azóta is bűnbocsánatért esdeklő anya gyermekén kívül az összes újszülött az égi jellel érkezik a teremtői fókusz édenébe. 

Még az is elterjedt, hogy a 12 apostol születik itt újjá, az első eresztés már megvan, majd csak ideér a messiási küldöttség másik fele is. A párok rendszeresen elfüggönyözködtek, a férjek siettek haza a munkából, az asszonykák kicifrázva várták haza őket, Népboltos Kálmán alig győzte rendelni a púdereket, rúzsokat, pézsmakölniket, a kilakoltatott kutyák búsan őrizték a küszöböt, az udvarra zavart lurkók napnyugta után is nyargalászhattak a zavartalan, kalandosan kései estében, szerelem bódított mindenütt, hátha kiölelkeznek maguknak ők is egy messiási családtagot.

Máté Péternek, a mátrai hegyek jótékony karolásába menekült zenésznek még soha annyi munkája nem volt, mint akkoriban. Egy ballagás itt, egy előléptetés ott, a falusiak mindenre mulatságot szerveztek, hadd szóljon a zene, hadd simuljanak egymáshoz a párok, hadd pezsdítse fel a vérük a nyáresti muzsika. Ha egyszer már saját Máté Péterük van, használják is, lám, már egy éve is, hogy itt van, és még alig mutatta meg, mit tud. Márpedig hogy tud, nem is akárhogyan, azt már a lakodalmi debütációból látták: nem hiába feneklett meg az énekesi pályája azon, hogy Máté Péter-utánzónak tartották minden megmérettetésen – akárhogy is próbálta megváltoztatni a hangját, az bizony kiköpött mása volt a legendás tenornak. Egymás után érték a visszautasítások, mígnem nemcsak hogy elfogadta sorsát, de elébe is ment: megnövesztette a haját, szemüveget és óriásgallérú ingeket kezdett hordani, és kizárólag Máté Péter-dalokat volt hajlandó énekelni. De milyen jól is jöttek az édes-bús dallamok az összebújáshoz! Még a plébános is elnézte a folytonos mulatozást, elvégre a bimbószületések óta nincs szorgalmasabb nyáj az övénél, telt házas miséket celebrál, hát szabadidejükben hadd andalogjanak, ahogy kedvük tartja.

Bizony, olyan istenes még soha nem volt a falu, mint a Bimbólázkor. Igaz, nem született hetedik anyajegyes purdé, de a szokatlan szaporaság és az egymás után felbukkanó mellbimbók megtették a magukét: soha annyi virágot a kereszt aljában, soha olyan teli templomperselyt, soha akkora áldozósort, áldották az Urat, ahogy csak lehetett. Még akkor is, amikor évek teltek el újabb megjelölt csemete nélkül, s a meglévőek sem épp ájtatosságukról tettek bizonyságot, a mulatozások is elhaltak, még Máté Péter is odébbállt, mégiscsak nekifutva még egyszer a karriernek, a függönyök is szabadon lengtek, a férjek már nem siettek, az asszonyok már nem púderezkedtek, minden visszatért a rendes kerékvágásba, de eggyel magasabb vájatba ám, mert ha eddig hitték, hogy a Jóistennek fontos dolga van a faluval, hát ezentúl még inkább.

Nem is ingatta meg őket ebben senki, még a Zenész Kázmér sem, aki pedig egyedül látta, ahogy az utolsó keresztelőn, ahol együtt húzták, Máté Péternek a nagy beleélésben leesett a szemüvege, s előbukkant egy mellbimbó alakú anyajegy, épp a jobb szeme sarkánál. Észre is vette belőle Kázmér meghökkent tekintetét, már másnap összepakolt, de hogy hová lett ilyen hirtelen, arról a Zenész Kázmér mélyen hallgatott, ahogy minden másról is, anyajegyekről, megszaporodó szülésekről, elhanyagolt feleségekről és kocsmalakó férjekről, simítást szomjazó bőrökről és világfájdalmat beledöngölő ölelésekről, vigaszt kereső istenfintorokról, elrontott életek keserűségétől ölbe roskadó fejekről, nem szólt egy szót sem, csak gyönyörködött a Krisztus-kereszt alatt égő mécsesekben, amelyek megvilágították egyetlen hallgatóságát, a mátrai éjszakát, annak muzsikálta el a falu csodáit.