kicsifalum

Hogy a Zenész Kázmérból valaha ember lesz, nem gondolta volna azt senki a faluban, nem is igen értették, hogy forgathatja így fel valaki a sorsát. Pedig annak idején meg azzal nem akartak megbékülni, hogy „megmarad muzsikusnak”, köszörülődtek az asszonynyelvek és férfitorkok, Kázmér hazaköltözése után hónapokig nem volt hálásabb téma a Legyes csípős levegőjű verandáján, a templom előtti bokrosnál, mint a szegény Tojú Sanyi, akinek tékozló fia, lám, csak a bajnak gyütt vissza, nem ért az semmihez, de nem is akar, álló nap csak a tangóharmonikát tépi, mintha ugyan a kolbászokat oda lehetne muzsikálni a kamrapolcra.

Purdénak is utolsó volt, ha tehette, „kimámorgott” a hegyekbe, ott bazsevált az isten visszhangjának, a disznóvágáson meg olyan pofával pucolta a beleket, mint a legkényesebb királykisasszony. Meg se lepett senkit, amikor a bajuszpelyhedzéskor nyoma veszett, egy ideig látták itt-ott hol egyik, hol másik szomszéd faluból való ábrándos fehérnéppel, mulatóhelyek bárzongorái mögött szivacsos arccal, elbambásodott tekintettel, aztán senki nem hallott róla, Sanyiék sokáig kutatták a nyomát, fáradó reménytelenséggel, belefúrták maguk a vigaszukba, a kisebbik palántába, amelyik mégis nagyobb, erősebb volt a vadhajtásnál, bizony érdemelten lett az a dolgos ember a szülők minden, immár egyetlen öröme.

Egészen addig, míg egy borús őszi napon fel nem bukkant a falutáblánál Kázmér, nyakában a tangóharmonikával, szívében a gondtalan gyermek minden követelésével, és be nem toppant a törődött, öreg szülők könnyáztatta ráncaival barázdált falusi valóságába. No de többet se tett a betoppanásnál, hagyta, hogy végigölelje mindenki, elé rakják a káposztás rétest meg a meggybort, komótosan befalatozta, megtörülte a szája szélit, majd ugyanazzal a mozdulattal előkapta a harmonikát, kiült a ház előtti kispadra, és húzta, húzta azt a nótát, amelyiket nem ismert senki, de ami aztán mégis mindenkinek ott dúdolt a fejében.

Hogyne dúdolt volna, mikor mást se játszott Kázmér, reggeltől estig csak a fájdalmasan szép, égre síró dallam kísérte a falu életét, az szólt, amikor seregnyi asszony kergette a csélcsap jegyzőt, ki, a falutáblán túlra, hogy aztán a ráaggatott foltos gatyája emlékeztesse, hogy ő többé ide vissza nem térhet, de az szólt akkor is, mikor megszülettek a falu első hármasikrei, és a büszke apa, a buszsofőr Jóska virtusból megmászta az Ikarusszal a falu összes hegyét, a holtra vált utasok a taktusokra hullottak ki hol egyik, hol másik megállónál, Kázmér nótájától nem volt szabadulás, ott úszott az a levegőben pirkadattól szellemóráig, mintha külön, kéretlen  aláfestő zenéje lenne a falunak, tudták ők, hogy csak a bajnak költözik vissza.

A körzeti megbízott jelentése szerint még így is emberfeletti türelemről tett tanúságot a falu, mert csak három hónap után verték meg, hogy kik, sose derült ki, sötéten és némán ütött a verbuva, módszeresen, lassan, nem volt abban düh, csak igazságtétel, szakadt a harmonika, Kázmér inge és arca, de a szíve nem, azzal nem bírtak, az másnapra isten tudja, honnan, új harmonikát szerzett, és küldte a maga végzetes, felforgató dallamát, bele a mátrai visszhangos valóságba.

Hogy mégsem bolondult bele mindenki, azt meg épp a Bolond Zolinak köszönhetik, aki napokig hordta a borogatást Kázmér arcára, amikor azonban kezdett újra emberformát ölteni, hát odaült a szomszéd kispadra a hegedűvel, a maga dallamával, nap mint nap, egészen addig, míg Kázmér egyszer csak le nem tette a zeneszerszámot, s be nem ballagott a szülői házba, hogy aztán csak esténként jöjjön elő, és az édes nyálcsöppeket kísérje leomló, lágy, nyúlósan reszkető, árva hangjegyeivel.

Ezzel már megbékélt apraja-nagyja, a kázméri harmonikaszó bevonult a falu szokásrendszerébe, ez jelezte a naplementét, hogy ideje kidőlni a világ könyörtelenül felsorakoztatott sakkbábui közül, és ez csak az övék, csak nekik van ilyen muzsikus végszavuk, hát mégse csak a bajnak jött haza ez a Kázmér, aki ott öregedett meg a kispadon, egyre foltosabb, ráncosabb kéz nyúzta azt a harmonikát, egyre barázdáltabb arc hunyorgott azzal a cinkos tudással fölötte, ami csak a Jóisten hónaljába férkőzött zenészeké, hát nekik volt egy sajátjuk, dehogy adnák most már semmiért.

Pedig adniuk kellett bizony, méghozzá a rendszerváltásért, megváltozott akkor minden, még a Zenész Kázmér is, akit csak bánthatott, hogy muzsikusszámba veszik, mert az elsők közt volt, akik a vállalkozóit kiváltották, és a falu meghökkenésére kis időn belül fel is állt a Végső Út Temetkezés, bükkfa-, tölgy- és márványkoporsó hirdette a ház előtt a kegyelet fényűzését, a zeneszó meg elhallgatott, Kázmérnak dolga volt, pénztárgépet üzemelt be, szerződéseket írt alá, a harmonika ott árválkodott valamelyik kőtömb mögött, de ki is törődött vele, végre ember lett a Zenészből, költségvetése van, büszkén dobbanhat végre az anyai szív.

Csakhogy ha büszkén dobbant is, hát utolsót dobbant, ahogy megnyílt a vállalkozás, rá három napra a mindig mosolygó, galambszelíd Julika nénit elvitte a szíve, ő lett a Végső Út Temetkezés legelső halottja. A falu népe sok zeneszót hallott életében, de soha olyan szomorút, soha olyan retteneteset, mint amilyen a Zenész Kázmér kalapácsütései voltak aznap éjjel, szögezte be az anyja koporsóját, minden mozdulatnál óriásit bődülve az égre, oda ordítva fel embertelen fájdalmát.

Vele jajdult a falu is, megrezzentek egyenként a szögütésekre, belerezzent azokba az összes félelmük, kikongatta bennük, hogy bizony így élnek, a leendő gyász sötét szorításával a lelkükön, belenémultak abba az éjszakába, nem volt ott egy hang sem, amikor másnap elvontatták a bükkfa-, tölgy- és márványkoporsót a ház elől és leszedték a méltóságteljes cégtáblát, soha többé egyetlen szó sem esett arról, hogy miért hallatszik azóta a falu szokásos esti dallama olyan távolról és tompán, tudja azt mindenki, hogy a hegyek közül jön, a Fenti Temetőből, a Végső Út Temetkezés egyetlen halottjának egyszerű kis sírja előtti kispadról, onnan zokogja tele a mátraderecskei álmokat.