kicsifalum

Sokat vakarták fejüket a falusiak, hogy ki legyen az Első Polgi, a nagyreményű, aki végetvet a tanácselnök és terebélyesedő pereputtya töretlen regnálásának. A rendszerváltással mintha új tüdőt kapott volna a falu, teleszívták magukat reményekkel, igazságokkal és álmokkal, tágra nyílt tekintetük fürkészve siklott a jól ismert arcokra, ki lesz, akire rátestálhatják. 

Többen úgy érezték, eljött a Gyufa Sanyi ideje, igaz, fiatal még nagyon, de kell is az az ifjonti spiritusz most ezekhez a nagy változásokhoz, lám, ennek a legénynek aztán bőven mertek belőle, micsoda patáliákat csapott a falugyűléseken, szembeszállna az még az ördöggel is. Majdnem sor is került rá, mert bizony csaknem a pokolra küldték, mikor faluszerte teliragasztgatta a villanyoszlopokat a ki tudja, hogy szerzett Fekete Költségvetéssel, bilincsben vitte el a Körzeti Meghízott, meg is kapta érte rendesen a magáét, kerítésen lógva vihorásztak az asszonyok („Ni mán, medvét táncoltat a Haláp”, „de csecse karperec, osztán hun lesz a mennyegző”), a férfiak meg csak némán kiálltak a kapu elé, feltűnően sokakat épp szénahányás közben érhetett a példátlan hír, meredeztek a vasvillák a mátrai borús égbolt felé, de semmi olyan fenyegető nem lehetett, mint a Gyufa Sanyi tekintete, dacosan magasra tartott fejjel vonult végig a főutcán, vörös haja, fehér inge lobogott a szélben. „Mint egy ír Petőfi”, sóhajtotta szerelmesen a Perdiék legkisebb lyánya, s a szavakat felkapta a gomolygó fuvallat, kacagó-ámuldozó csilingeléssel körberöpködték a viharra váró arcokat, hogy aztán baljós vidámsággal a tanácsháza homlokzata körül járják keringőző táncukat. 

Forradalom kell ide, Gyufa Sanyi kell ide – mondta ki aztán Vigyázz Jóska, amit mindannyiuk gondolt a Legyes elkeseredett öklöktől horpadozott, ragacsos kocsmapultja körül, csak hát ugye nagy bátorság ilyen fiatal legénykére bízni a falut. De kurázsi, az aztán mindig volt bennük, a lángfejű új Polgi fölényes győzelemben hagyta maga mögött két vetélytársát, a Népboltos Kálmánt (noiszen! Majd kecskére a káposztát!), de még a gógyis Bika Miskát is. 

Először még úgy is tűnt, hogy most már nemcsak a Jóisten fókuszát, de a jobbik lábát is kikapták maguknak. Az új Polgi szerény volt és igazságos, a polgármesteri lakhelyet átadta az ötgyermekes Puporka családnak, ő maga maradt omladozó falú hegyvégi viskójában, a mozi felújíttatott, a park rendbe tétetett, havonta ingyen sörrel, pogácsával teljes vigadalom rendeztetett. Hencegtek is megyeszerte, micsoda polgármesterük is van nekik, gyűjtötték be boldogan az irigykedő, hitetlenkedő tekinteteket. 

Csakhogy aztán kezdtek másfelé fordulni a dolgok. Utóbb maguk sem tudták, hogyan is történt az egész, olyan észrevehetetlen alattomban bontakozott ki a mindannyiukat magába szippantó és csaknem a falu teljes pusztulását előidéző eseményhullám. Előbb csak Gyufa Juli ült be félszegen a titkárnői székbe, no hát jól is van az, az ura lerokkant már évekkel azelőtt, ott nyomorogtak a három purdéval, nem buta nő a Julcsa, csak elbánik a Tanács (makacsul így hívták) ügyeivel. Az is jól van, hogy leváltják végre a Könyvelő Pávát, ugyan mibűl csicsázkodja úgy magát, ha nem a lecsippentgetett forintokból, aki Gyufafi Sándor (mostanában így hívatja magát, a Perdi-lyány büszke is a keresztségre) barátja, az csak jó ember lehet, hadd csinálja az a költségvetést, zsírosabb lesz, meglássa mindenki. 

Hanem hát nemhogy zsírosabb nem lett, de egyre-másra mutatkoztak a bajok, és ahogy telt az idő, úgy ették be maguk Gyufafi emberei a pozíciókba, a falu legszebb házaiba, s ott nőttek-vagyonosodtak a szemük előtt, míg a falu omladozott, a vigasságok elmaradtak, a mozi bezárt, a parkot bérbe adták a könyvelő fiának, ott állította fel autómosóját, ami annak ellenére virágzott, hogy csak az átutazók tévedtek be olykor, a padokért helypénzt szedett, a sétányokért lépésdíjat számított fel, az új Polgi meg csak nevetve legyintgetett a panaszokra. 

Nőtt is az elégedetlenség, hogyne nőtt volna, mikor az egész falu kezdett egyfajta zsibvásárrá alakulni, aszerint, hogy Gyulafi egyre özönlő ismerősei épp mivel foglalkoztak, az egykori futballpálya terméskövekkel kirakott, olasz szökőkutas térré változott, melyen kertitörpe-had figyelte a szódásüzem csillogó cégérét, mellettük pékség pöfögte a házi pogácsákkal oly hiába versengő füstjét, tükörmozaikkal borították még a templom kupoláját is, előírták, hogy a kerítések cseréltessenek le egységes és méregdrága kovácsoltvasra, de a közhangulat akkor borult csak el igazán, amikor Turpis Margit azzal kiabálta teli a falut, hogy ő biz belesett a Gyufafi omladozó házának ablakán, s belülről márvánnyal-arannyal van az kirakva, ragyog a sok külföldi holmi.

Ekkor még mindig tűrtek, hozzá voltak ők ahhoz szokva, csakhogy mindez éppen a búcsú előtti napon történt, az előtt a búcsú előtt, amihez gyalázatosabb, csúfabb még nem esett meg a falutörténelemben, jelesül, hogy a falusi huszársereg büszke tagjai hiába porolgatták le fütyörészve gyönyörű uniformisukat, kanyarították megilletődve vállukra a díszes mentét, sorakoztak fel dagadó szívvel a főtérre, mégis elmaradt a hagyományos búcsúmenet, mert a lovászfiúk a fújtató, prüszkölő sörényes csodák helyett nyígva le-lecövekelő, furcsa fakó lényeket vonszoltak maguk után. 

A falusiak azt hitték, nem jól látnak, amikor felfedezték, hogy biz szamarak azok, alighanem a Gyufa Jóska tenyészetének szerencsétlenjei, akik megzavarodva pislogtak a fejükre aggatott krepp-papírok alól, és sírva rázták a farkukra kötött fonaldarabokat. 
A felháborodás hulláma végigsöpört a tömegen, és egy emberként indultak a hátráló Gyufa Sanyi felé, aki egyre vörösebb fejjel ordította: Lovak ezek, egzotikus lovak!

De bennerekedt az ordítás, belérekesztette a Vigyázz Pista tenyere, úgy szorította a torkára, hogy egyre vékonyabb hangon préselődött ki belőle a nyöszörgés, „istenemre, lovak...”, s mikor együttes erővel lefeszegették a robusztus tenyeret, összeroppantotta a sírás, s csak percek múltán csitult annyira, hogy utolsó erejével még összeszedje az egykori dacot és odavágja a vádló arcok gyűrűjébe, „mit akartok? Mindenki lop, az előző is lopott, a következő is fog!”.
 
Vigyázz Pista felhörrenve rontott neki újra, de félúton megállt, leeresztette az öklét, „takarodj”, mondta olyan sötét csöndességgel, hogy Gyufa Sanyit azonmód útnak is lódította a félelem, „azok legalább nem mondták a szamárra, hogy ló, te anyaszomorító, hogy az írmagját is kiirtaná a Magasságos az ilyen enyveskezű ír fajtának, annak is csak szégyenére voltál, tee, lódulj innét.” De ezt már aligha hallotta a rémülten iszkoló egykori dicső polgármester, ment, ahogy csak a lába bírta, el, a faluból, a megyéből, vitte magával a falusiak dobogó szívű forradalmát, igazságait, reményeit és álmait, ki tudja, merre vitte, országos cimboráival együtt elnyelte a föld, de vigyázzatok jól: tán új, nagyobb, sokkal nagyobb álmokért szaladt...