kicsifalum

Meg útszéli telket se, mert mindenki átmegy majd rajta. 

Bikás Miskának hiába mondogatta egész életében az anyja, hogy csak útszéli telket meg szép nőt ne vegyen, mert mindenki azon akar majd járni.

Biza mindkettőbe beleválasztott: „Pestről gyütt” (pedig hát Budáról) a szépasszony, akihez addig még csak hasonlót se láttak. Sűrű, sötét haja derékig ért, s rögtön azalatt már végződött is a falatnyi bőrszoknya, hogy akadálytalanul legelhessenek a falubéli szemek a hosszú combokon át a telitalpú szandálig, ami jócskán hozzáadott az anélkül sem csekély magassághoz. Bagarolos szempillák, tussal körberajzolt tekintet, ragyogó, vérvörös ajkak – kinek ne tetszene a látvány? Hát kinek másnak, mint a leendő anyósnak, az biz az esküvőre se ment el, amiért a fia ilyen „útszélit” választott. "Jaj, Bözse, hát jól megkaptad ezzel a menyecskével”, sopánkodtak a falu asszonyai, s ha a rosszindulatú tekintetekkel ölni lehetne, a szép Erzsike soha át nem lépi a falutáblát, az egyszer biztos, jegyezte meg kissé sajnálkozóan a plébános, aki azért persze nem átallotta az ifiasszonyt jól megforgatni a kissé „elduhajodottra” sikeredett házavató estéjén.

Mert hogy Miskának háza is lett az asszonnyal, téesz-hitelre megkapták a Hegyen újonnan épült „tanácsi” ikerházak egyikét. A felvégi Fecskés lett a szomszédja, naná, a tanácselnök keresztfia, kész szerencse, hogy Miskáéknak is jutott a népes elnöki família mellett. De jutott, mert Miska gógyis ember volt, nem hiába járta „messziben” az iskoláit, még diplomát is szerzett, gondolták is, hogy nem lesz őneki jó egy falubéli lyány se, de hogy ilyen kikent-kifent falurongyát hoz ide, hát arra nem voltak felkészülve. De ahogy telt az idő, a szép Erzsike egyre inkább a faluhoz tartozott, kicsit mint amolyan látványosság, nagyvárosi nő, tudós is, milyen kiművelten beszél, olyan könyveket kér a „Táros Terkétől”, amilyenekre még az is csak pislog, pedig elolvasott az már minden betűt, ami nyomtatva van. Próbál dolgos is lenni, bár a kapa még mindig csálén áll a kezében, meg a tyúkkal is a szomszéd Pistához rohan sivalkodva, hogy tekerje ki a nyakát, finnyás az úri kisasszony, pedig már anya, ha nem is jött össze még a fiúgyerek, legalább szakasztott apja mindkét copfos.

No de hát Pestrűl gyütt, mit várhatnak tőle. Azt viszont meg kell adni, hogy a gyerekekhez jól ért, amerikaiul tanítja őket, világi nép lesz a falu aprajából, járatják hozzá az eszesebbeket. Szóval nem is olyan rossz vásár volt ez a menyecske, lám, már az anyós is egész szépen megbékélt, jár fel hozzájuk a Hegyre, viszi a töltött káposztát, mákos rétest, ügyetlen ahhoz az asszonyka. Csakhogy egyre többször járt fel, és úgy, hogy nem magától ment. Erzsike hívatta, amikor már nem bírt a fiával, beszéljen a fejével, különben ő pakolja a gyerekeket és megy, el ettől a megátalkodott akasztófáravalótól.

Merthogy az a különösség történt, hogy nem a világszép Erzsike miatt kellett végül az erkölcsöket félteni, hanem Miska felelt meg a biztosan ősi okkal kapott nevének, s lett a falu bikája, aki még a legyet is röptibe. Hát hisz nem is értette senki, ott van neki az a csinos asszonyka, szebbet messzeföldön se találni, mégis hűséges, Miska meg járja a kutyák útját, hiába minden rimánkodás. Hol itt látták valakivel, hol ott kapták rajta a tilosban, súgtak-búgtak, egészen a szép Erzsike füléig, s lőn égiháború, zengett az udvar, röpködtek a bőröndök, Miska lehajtott fejjel zokogott az asztalon, nem és nem tud megváltozni, pedig lám, akar ő, csak hát valahogy mindig megtörténik a baj.

Jöttek az ígérgetések, Erzsike újra és újra megbocsátott, belefáradt, elkedvetlenedett, Miska inni kezdett, egy ideig még marták, aztán már csak gyűlölték egymást. Ahogy a szomszéddal is elmérgesedett a viszony, Fecskés megelégelte a hangos perpatvarokat, Miska meg Fecskés kutyájának a kertjében tartott ámokfutásait, szó szót követett, és egészen odáig fajult a dolog, hogy ha az egyikük kint volt a kertben, a másik az ablak mögül inkább órákig leste, amíg végre amaz bevonul, és ő nekiláthat a szőlőmetszésnek. Miska egyre többször gondolt az anyja intelmére, mert bizony se az útszéli telek, se a szép asszonyka nem vált be.

A lányai is az anyjukhoz húztak, persze, hogy hozzá, elvégre ő volt a megcsalt, elárult áldozat, és lám, mennyiszer megbocsátott, érdemtelenül. Embergyerek, fiú sose lett, lehet, tán az kellett volna. De hát az is csak úgy nézné, mint a csitrik, elítélően, haragos undorral az arcukon. Mit tudják ők, hogy milyen egy ilyen nő mellett élni... A leggyönyörűbb lány volt a főiskolán, igazi vadmacska-szépség, erős, lehengerlő, társasági központ. Idehozta falura, hát persze, hogy nem találta a helyét, hiányzott a csillogás, a nagy társaság, a heti színház, a folytonos csodálat. Mindent tőle várt, ő meg csak élni szeretett volna, szépen, családi békességben. Próbált ő megfelelni, elég okos is meg művelt is hozzá, de hát ő csak egyetlen ember.

És Erzsike elégedetlensége nem úgy szúr ám, mint a többi nőé: alattomosan, hátulról, szinte észrevétlenül torol meg, de megtorol. Egy lekicsinylő hangsúly, egy kellő pillanatban elhelyezett fintor, és az ember máris az utolsó porszemnek érzi magát. Hát még mikor okot is adott rá. Az az erkölcsi magaslat, ami egy megcsalt nő erkölcsi magaslata, szédítő hatalom ám. És Erzsike birtokba vette, maradéktalanul. Mit tudja azt bárki, milyen úgy hazamenni, hogy az embert a szószéken várja a felesége, megvető és utálkozó arccal. És mennyire más belépni Marishoz, aki máris nyakba ugrik, almás pitével kínál és rajongó tekintettel hallgatja, amikor elmeséled a napodat.

És mit tudja azt bárki, hogy ez fáj a legjobban, ez, hogy tetten érte magában az ősi férfivágyat, a nála butább, védelmezésre szoruló, egyszerű kis nőteremtény iránti vágyat. Sose hitte, hogy ilyen feleségre vágyik, de be kell látnia, hogy igen, hogy boldogabb lenne, hogy az anyjának, újfent, már megint igaza volt. És ebbe beledöglik, ebbe, hogy így félreismerte magát, és hogy most már késő, most már csak egyet tehet: iszik.

És ivott, egyre többet és egyre rendszeresebben, a szegény kis Erzsikére mindenki szánalommal tekintett lezüllött, semmire se jó ura miatt, akit amúgy szintén sajnáltak, hisz lám, mi lett belőle. Még a szomszéd Fecskés is szánakozva segítette olykor-olykor a kapuhoz, ezért is borult el úgy a vér benne, amikor azt hallotta, hogy Miska már megint az ő kutyájával ordít. Kirohant a kertbe, ahol Miska épp a kutyáról szedte le a keresztvizet. - Mi van má megint?- dördült el Fecskés, látta, hogy Miska már igencsak nehezen találja lába alatt a talajt. Az, te szomszédok gyöngye, hogy a rühes kutyád már megint az én kertemet szarta teli, ahogy te is körülöttem a levegőt a mocskos képed látványával, szakadt ki Miskából minden keserűség, ami az élete felett gyűlt fel benne annyira, hogy már zúdítani kellett, Fecskésre. Te, az anyád ne sirasson, bődült el Fecskés nekiindulva, de aztán ránézett erre a tántorgó, önmaga-árnyéka emberre, és csendesen csak annyit mondott: Miska, a kutya jó helyen van, jó helyre szart. Te menj eggyel odébb.

És akkor Miska megértette, hogy itt a vég, ő már a saját házát se ismeri meg, őneki már az otthon se otthon. Hazaballagott, aludt, amíg csak ki nem józanodott, akkor összepakolt, és többé senki se látta a faluban. Erzsikéék is elköltöztek, az egyik lányt néha lehet látni a tévében, de hogy Miskával mi lett, senki se tudja. Karcsi, Miska régi legjobb cimborája se hallott többé felőle, de ha szóba kerül, mindig megjegyzi, reméli, talált egy kedves kis menyecskét, aki forró süteménnyel, mosolyogja várja haza a sok kalandozás után lenyugodott, megbékélt, hűséges férjét.