kicsifalum

Bár az ekkora lakossághoz mért szokásos három kocsma helyett kilenc is üzemelt a faluban, méghozzá virágzóan, a Közös Nagy Lerészegedés mégis a főtéren, az éves nagy esemény, a Búcsú kellős közepén, ráadásul a rivális szomszéd település „bádogfejűivel” kart karba öltve, a kollektív bambaság békés egyetértésében valósult meg s vonult be a falu korántsem rövid duhajságainak történelmi sorába.

A település egyedi, meglehetősen öntörvényű és néhol elképesztő logikai ugrásokkal tarkított saját időszámítása szerint a Nagy Gőzválság korának idusát írták, mikor is a kapzsi Népboltos Kálmán kertjében gyógyvíz tört fel, mellyel országos csatornán is foglalkoztak, okot adván ezzel a falvak közti vetélkedésben az utóbbi időben alulmaradó helybéliek melldöngetésére. S hol máshol döngethetnék a leglátványosabban, mint a Búcsún, amelynek időpontja igen okosan egy héttel előbb van a szomszéd bádogfejűekénél, így két egymást követő vasárnap is állhat a mulatság, hol egyik, hol másik falu főterén.

Régen sok búcsús járta a környéket, de végül csak azok maradtak, akik „bírták a kiképzést”, vállalták a kakaskodók szétválasztását, a reggelig való szórakoztatást (az utóbbi években már meg se próbáltak korábban bezárni, nem érte meg a kárt, amit a feldühödött kezekből száguldó kövek, szervezett megfélemlítő bandák lelki terrorjai okoztak), azt a cirkuszt, ami abból adódott, hogy az egyik falubeli a világ minden kincséért se szállt fel egyazon körhintára, lőtt egyszerre célba, ivott ugyanannál az asztalnál a szomszéd település lakójával.

A két község közti feszültség mintha mindig is meglett volna, nem volt annak eredete, bár keringtek különféle mendemondák kölcsönkért és vissza nem adott telkekről, csellel megszerzett hegyekről, még valami befalazott, elrabolt menyasszonyról is, de igazság szerint ez az egymásra-ugatás valahogy a vérükben volt, még a gyüttmentek is kis idő után zsigeri ferde szemmel néztek a bádogfej szomszédra és viszont. Vége-hossza nem volt a huzakodásnak, noha az utóbbi időben szorosabban fogták indulataik gyeplőjét, mióta az „elkülönítménynek”, a faluköltségvetés rongálásokra, kártérítésekre félretett részének szokását az új Polgi Feri felszámolta, és addig járt a Kalamári ikrek nyakára, míg be nem hajtotta rajtuk a szomszéd falu templomtornyára aggatott, termetes kofferű asszonyságoktól orzott bugyogók miatt kiszabott bírságot.

Ez is majdnem a posztjába került, minekután egyhangú felzúdulás zengte, hogy az ikrek csupán megtorolták a falutábla kipingálását, jelesül, hogy a bádogfejűek a településnév alá festették „a törvénytelen falu” titulust. Eljárást pedig nem indított a kirendelt vizsgálóbiztos, lévén, hogy úgy pillantotta meg autójából a jeges út szélén meredő bűnjelet, a megcsúfolt táblát, hogy az előtt éppen az orvos fia húzott el padlógázzal, a kocsi után kötött deszkalapon pedig az iskolaigazgató legkisebb, bár a rossz nyelvek szerint nem éppen vér szerinti ivadéka egyensúlyozott kurjongatva, hadonászó kezéből zúzmarás vodkaesőt zúdítva a felháborodásában pukkadozó hivatalos személy szélvédőjére.

Eljárás hát nem lett, a tábla maradt, mi több, nekik kellett átfesteni, bele is mentek, ahogy fehérrel az M betűbe is, hiába javítgatták, meglátszik most is, hát akkor majd eljárnak ők, a Kalamári ikrek helyreállítják a böcsületet, aztán tessék, még őket vágják meg. A falunép duzzogott, mi az, hogy oda az elkülönítmény, hát kell az az ilyenekre, amikor a jognak önnönmaguknak kell paragrafust faragniuk. Nem is ültek többet egy asztalhoz a Polgi Ferivel, a köszönésre jobb esetben vissza se morogtak, rosszabban a lába elé köptek. De az meg ismerte már őket jól, tudta, hogy ha megkötötték magukat, hát neki meg cövekelnie kell, vasakarattal kitartott, amíg meg nem békültek a kedélyek, és el nem fogadtatott annyi elkeseredett szélmalomharc után az elkülönítmény eltörlése, melynek köszönhetően többek között végre felállíthatta kertje előtt régi álmát, lám, mennyi örömet szerezve a világítós, szivárványkönnyeket potyogtató Szűz Mária-szökőkúttal mind az égi, mind a földi szemeknek.

No meg persze köztudott dolog, hogy a józan észnél nagyobb úr a kamra, ha a vérbuzgásokat nem fogja vissza az egyik, majd húz rajtuk egyet a másik, és valóban, mintha viszonylag nagyobb béke honolt volna, Vigyázz Pistáért is csak egyszer kellett szalajtani a téltől-nyárig kényes időszakában. De a Búcsú, az bizony mindig akár a bugyor forrása, fel voltak már készülve jó előre, az orvosnál sorakoztak a kötszerek, ragtapaszok, sebvarrótűk és -cérnák, a tűzoltók kisuvickolták a tömlőket, a körzeti megbízott pedig napok óta ivott bánatában.

Ha ivott, hát hiába ivott, mert ez a Búcsú, a Nagy Gőzválság idusának búcsúztatója több volt, mintsem hogy megkottyannának neki holmi sebtapaszok, tömlők és gumibotok, neadjisten legurított vegyeskörték. Tett róla a Kálmán meg a falu legújabban felfedezett látványossága, a kertjében feltörő gyógyvíz, amelyből a büszke tulajdonos üstöllést esszenciát vont ki, borkocsonyába oltotta, s egyetlen harapásért hosszú, egészséges életet tűzött kilátásul, mely jövendölést cirádás táblán hirdette a búcsú legelső, legrikítóbb sátrának dicső pultja felett.

S bár ne tette volna, mert ez lett a veszte, tudta mindenki, hogy csak a méregdrága árut akarta elsózni a gyógyvíz felfedezése okán még drágábban, pedig sejthette volna előre, hogy valakinek ez csak kiszúrja a szemét, ha másnak nem, hát Vigyázz Pistának, aki tűrte, amíg tűrhette, ám mikor még felárat is számoltak a becsomagolt csodáért, hát elpattant benne az ütőér, méghogy egy harapás a halhatatlanságért? Majd adok én neked örök életet, az anyád jóistenit, hogy az a megrozsdásodott pléhkrisztus a faluvégin, az szakadna rád, s akkorát csapott a kredencpolcból eszkábált pultra, hogy röpültek szerteszét a műanyag féldecisben rengő borkocsonyák, táncolva kavarogtak a levegőben, ilyen hóesést se látott még a falunépe, vetették rá magukat a guruló, bukfencező, keringő csodákra, ki a földön kúszott érte, ki a levegőben markolta el, ki kötényébe kapdosta, jutott ott mindenkinek bőven, a kapzsi Kálmán „országközepi” nemzetségének egész hagyatéka ott kavargott a mátrai búcsúzó levegőben, ami pedig azzal a szándékkal hagyományozódott rá, hogy egyszer majd világhírűvé lesz az ősi név, s a századok óta őrzött recept országszerte keresett terméknévvé avanzsál.

Kálmán azonban a világhír helyett a falutörténelmet csinálta meg, hiába kiabálta ugyanis kétségbeesetten, hogy ne falják két pofára a kocsonyát, mert üt az, méghozzá jókorát, meg se hallották a nagy ricsajban, de ha hallották volna is, csak legyintettek volna, ők, akik a hordót is kiisszák, majd bizony falnak mennek ekkora falattól e, nem kisasszonyból gyúrták itt még a fehérnépet se. Falták hát, és jutott mindenkinek bőséggel, mert Kálmán megloccsintotta kicsit a gyógyvízzel, majd porcióba mérte az egész készletet, szebben is mutat a rengeteg feles pohárból épített piramis, hirdeti, hogy nincs itt hiány semmiben, aztán meg hátha valaki messziföldről idevándorol a csodáért, hát hadd vigye, amennyi kell neki.

Nohiszen, vitték a falubéliek meg a bádogfejűek, csak úgy gyömöszölték magukba Kálmán örökségét. Lett is olyan lerészegedés, amilyen még sose, borult az egyik, hullt a másik, falubéli a bádogfejűvel összeölelkezett, nóta csendült, kurjantás harsant, az árusok ingyen osztogatták a portékákat, a Sergős Frici a békülés parolájaként meghívta mindkét futballcsapatot egy menet körhintára, aztán rádőlt horkolva a szerkezet motorjára, hiába ordibáltak az egyre jobban szédülő focisták, hogy valaki állítsa már meg az ördögi mobilét, csak mentek körbe-körbe, úgy rémlett, egészen a Tejútig pörögnek, a felkavarodott gyomrok lázadása elindult valahonnan, telibe kapta az előtte lévőt, hogy aztán az adja tovább, s mint amit megkomponáltak, terjedt egyikről másikra, lánchinta, lánchányás, megkönnyebbülés nélkül, falfehéren, félholtan tántorogtak le róla, amikor végre a Sergős fia felébredt a nagy jajgatásra és megállította őket. Menni se igen bírtak, ott dőltek egymásra az összerondított, borkocsonyás poharakkal borított földön.

Ahogy a többiek is, bádogfejűek és falubéliek egymás, immár szívesen fogadott vállán, a világ utolsó, gyéren mért, halványan rebegett kapaszkodójában, asszonyok és emberek, évezredes falukomák és örök ellenségek, csipásodó csimoták és meglett férfiak egy utolsó, közös ritmusú nagy hortyogással köszöntve a mátrai felkelő napot, amely meglepve pislogott rá a szájszögleti, nagy közös bódulat nyálcsöppjeire.

S bár a Búcsú utáni hétfőn a munkamorál megegyezéses alapon a minimumot is alig verdeste, olyan még sosem volt, mint a Kollektív Másnapon, amikor is a csörömpölő fejfájással ébredt, szégyenkezve egymásra hunyorgó, kínnal-keservvel hazavánszorgó falusiak bezártak ajtót, ablakot, palettát, s kúrálták magukat álló nap.
A posta nem nyitott ki, a Bubó rendelőjén rács, a boltok ablakán redőny, a téesztanyáról sivító, éhükben bőgő állatok bukkantak fel a házak között, a kutyák nyüszítettek, a gyerekek szabadon kóboroltak a kihalt utcákon, még a templomajtón is csak a nagy lakat lifegett, jelezvén, ma szünetel a megbocsátás, főjön csak mindenki a maga borkocsonyás levében.

Főtt is, mit se tudva arról, hogy az egész falu zárva van, egyedül a Kapzsi Kálmán volt tanúja a rendkívüli eseménynek, ő loholt az elszabadult állatok után, szedte le a purdékat a háztetőkről, itatta meg a szűkölő kutyákat, míg aztán délutánra ki nem merült teljesen, s jutott eszébe, hogy nem elég, hogy ezek felzabálták az ősi örökségét, még a szennyüket is takaríttatják vele, s meg nem sajnálta magát annyira, hogy a műanyag felespoharakkal és a falu méretét tekintve meghökkentő mennyiségű szeméttel borított kiürült főtér közepére leroskadva a hálátlanság mérgezett hegyű lándzsájával a szívében sírva ne fakadjon, s magába ne tömje a maradék borkocsonyákat, egyiket a másik után, ezt a nagyapai elvárások miatt, ezt a kútért, ezt a Vigyázz Pista ökléért, ezt az összes többit meg ennek a rühes bandának a feneketlen bendője és segglyuknyi lelke miatt, nesztek.

Kálmánt a poharakkal együtt szedték össze a zárt falak mögött átkínlódott másnap után, amikor kissé még restelkedve, de úgy léptek ki a kapun, mintha mi sem történt volna, s a közös felejtés egyetértésében rendbe rakták a falut, és hitték is, nem is, amit a kapzsi Kálmán mesélt. Leginkább nem, mert akkor emlékezni kéne, emlékezni arra, hogy összeölelkeztek a bádogfejűekkel, hogy titkokat fecsegtek ki és vallomásokat böfögtek fel, botlott a nyelvük, a lábuk és a szívük. Lesütött tekintetükkel megegyeztek a Közös Nagy Lerészegedés Közös Nagy Felejtésében, a községtörténelembe írt nap fehér foltja, akár a műanyag felespoharak alja, ott világít azóta is a falu vérkeringésében, vakít és takar, csak az értő füleknek súgva el, hogy mi is történt azon az ominózus búcsúi napon, amikor kis időre béke fakadt a hortyogó mosolyok szélén és borkocsonyássá remegősödtek az álmok, volt, elmúlt, mint annyi minden más.

Az egyik nap a fél falu odaköltözik, másnap már egy lelket se találsz ott. És ez így ment hónapokig. 

Sokszor láttam már felbolydulva a falut, de soha úgy, mint a Nagy Gőzválság idején, amikor is mindenki sötét tekintettel sandítgatott szegény Népboltos Kálmánra, mondván, őmiatta kezdődött minden. Annyi igazság volt a dologban, hogy Kálmán kútjával indul az egész, nemcsak tévébe illő, de később ott helyet is kapó, „országos szintű érdeklődésre számot tartó” történet, amit a helybeliek nem győztek hangsúlyozni, ezzel is fricskázván egyet a szomszédos falu -a megyei (!) híradóban bemutatott asszonykórusuk okán- fennhordott findzsáján.

Azokban az időkben persze még éppenséggel hogy lapogatták Kálmán kissé hajlott hátát, „szép volt, ecsém, ezt csinálják utánunk a bádogfejűek” (így hívták a szomszéd település lakóit, noha a kifejezés eredetére már senki nem emlékezett), nem úgy, mint pár héttel később, amikor a kút mellett nem tudott már senki úgy elmenni, hogy ne fordítsa félre a fejét, mert úgy meredt rájuk, mint egy hurrikánszem, a falun végigsöprő, elemi erejű pusztítás némán fenyegető tekintete.

Hisz hát a kút tehet mindenről, az lett a falu veszte, a Népboltos Kálmán kapzsisága. Mert hát megorrintotta ugyan, hogy nagy respektje lesz itt a falusi környezetnek, a rendszerváltás után azonnal be is adta a vállalkozóit, csak hát hiába orrintotta meg, ha az ő házáról messziről lerítt, hogy újonnan épült. De visszatartotta ez ezt a világ harácsolóját? Dehogy tartotta vissza! Nem röstellte „vályogból épült autentikus házból kialakított vidéki faluhotelnek” hirdetni a Rajk utcai kispalotát, mintha bizony a tükörmozaik helyetti tulipánminta, a kerítésre aggatott kancsó meg a muskátli mingyá skanzent fabrikálna a rezidenciábúl. A kúttal is csak a főd lesz fúrva, nem az agya. De amit egyszer elhatározott, azt véghez is vitte ez az apró szemű, vibráló tekintetű, mindig nyirkos tenyerű, rohamosan tokásodó, negédes kis emberke, kijárta az engedélyeket, beszerezte a szakmunkásokat, s azzal az elégedettséggel indult el a Városba reggel, hogy hazaérve a saját vizével öblítheti le az út porát.

Ehelyett egy féldecisre volt szüksége, de azonnal, mikor a háza előtti csődület szószólójaként Mengyi Annus előadta, hogy a kúttal bizony nagy baj van. A szembeni óvodában épp kint játszottak a gyerekek, ő meg a tízóraihoz terített, illetve csak terített volna, ha nem ötpercenként jött volna valamelyik porbafingó, hogy a Puporka Piri bőg megint az anyja után. Sír, sír, mit tudok csinálni, de mikor már tizedjére jönnek, hogy óvónéni, a Piri most már nagyon sír, hát felcsattantam, hogy az anyjáért? Azért, aki naphosszt a kocsmába ül? De a kölkök mondják, hogy nem azé, hanem azé, mert beszorult a feje a kerítésbe. Hát rohanok ki, oszt mit látok? A munkásaid sikongatva menekülnek a forró vized elől! Olyan lyukat fúrattál, édesapám, hogy most bugyog fel a faluba az ördög vize, még gőzöl is, nézd csak meg magad!

Kálmán félreseperte a hőbörgőket, rohant a hátsó kertbe, való igaz, gőzöl az, bugyog az. Leroskadt a szalmaszékbe, megvakarta gyérülő vörös hajával szegélyezett, zsírtól fénylő homlokát, legurított egy szilvát, aztán azt mondta: no, akkor én az ördögből is üzletet csinálok. Nem is akárhogy fogott hozzá: egyenesen Pestről hozatott embereket, akik csillogó autókon érkeztek, furcsa eszközökkel méricskéltek, hümmögtek, vitatkoztak, mindent elrámoltak, majd pár nappal később visszatértek, újra kipakolták a műszereiket és kezdődött elölről az egész. Hanem egyszer olyan ember szállt ki az autóból, aki miatt összefutott az egész falu, sajnálkozva, hogy a búcsú csak egy hét múlva lesz, így egyetlen bádogfejű se tanúja a nagy eseménynek, jelesül, hogy a tévéműsorairól is ismert, országos orvosszakértőt tessékeli be épp a kapun a Népboltos Kálmán.

Alig bírták kivárni, míg a nagy kézrázások után magára marad a kipirult kúttulajdonos és megrohamozhatják. Kálmán várt egy kis ideig, míg mindenki odaér, s kellő csönd keletkezik a nagy bejelentéshez, majd ünnepélyes képpel, kissé reszkető hangon megtette: igen tisztelt falusiak, szeretett atyámfiai, életem szakadatlan tanúi, közös sorsunk olyan pillanatához érkeztünk, amelyre unokáink is emlékezni fognak. A kút csodakút.” És valóban, ahogy azt már másnap délután a tévé képernyőjén is a saját szemükkel láthatták, a kapzsi Népboltos kertjében feltörő forráshoz köze sem volt a Patásnak, ellenkezőleg, a gyógyvíz hatásosnak ígérkezik reumás bántalmak, fekélyek kezelésére, mi több, gőzének belélegzése komolyan hozzájárul az egészséghez, erősíti az immunrendszert, gyógyítja a meglévő betegségeket.

 Nosza, akinek csak rokona akadt a Rajk utcában, az mindjárt felcuccolt egy kis családvizitre, sültek a rácsos almások, pirultak a gancák, pattogtak a napraforgómagok, kerti sütések, kártyapartik szerveződtek, egyik-másikuk ott is maradt éjszakára, aztán más- és harmadnap éjjelre is valahogy mindig késő lett már a hazatéréshez. Egészen addig, míg a Legyesben, a legrégebbi és legnépesebb kocsmában valaki fel nem röppentette a hírt, hogy a kúttal talán még sincs minden rendben, a Kálmán felesége napok óta ki nem jön a házból, úgy szédeleg az istenadta. Már aznap délutánra mindenki értesült a veszélyről, az óvatosabbak azonmód hazaköltözködtek, nem egyszer a rémült rokonsággal a nyakukban, a bátrabbak kitartottak, mondván, csak influenza az egész. De aznap estére falugyűlést hívtak össze, amelyen több Rajk utcai is némi szédülésről számolt be.

Kétellyel a szívükben feküdtek le aludni az utcabeliek, hogy aztán másnap hasogató fejfájással ébredjenek. A Bubónak be kellett hívatni a másik asszisztensét is, hogy győzze a „nem bírok, szédülök, esek össze, halok el” egyhangú panaszával érkezett páciensek kétségbeesett rohamát. Az egész utcából egyetlen ház sem maradt, ahol ne betegedett meg volna valaki, még estére teljesen kiürült, csak Kálmán maradt ott, dacból, keserűségből, reményvesztett hősiességgel. De nem volt sokáig egyedül: Ragyás Jani, szegény pára hurcolkodott az elhagyott szomszéd házba, imígyen akarván eutanizálni magát, önnön döntésének kiutalva, mikor érjen véget az orvosok által is csak pár hónapnyira saccolt élete, amelynek nagy részét már jó ideje fuldoklással töltötte.

Csakhogy valami egész más történt: jobban lett, ahogyan Kálmán felesége is. Jani fűnek-fának bemutatta, milyen akadálytalanul zúdul át a levegő újabban a légcsövein, a jellegzetes dudáló hang akár a gyógyvíz dicsőítő himnusza, dobozok-táskák elő, költözik mindenki vissza a Rajk utcába. Kálmán kútjáról lekerül „a bajok forrása” titulus, a Népboltosról a szúrós tekintet, kincset talált az, a falu jövőjének a kincsét. És hogy a hivatalos bizonyítvány dacára, miszerint valóban gyógyhatással rendelkező forrásra lelt a település, mégis valami sötétség lengi körül a gyógyfürdő létrejötte után a Kálmán kertjében ma már csak mementóként árválkodó kutat, annak az okát csak a falubéliek tudják, s afelől csak a hallgatást mondják az őket kérdezőknek.

Mert mit kell azt egy gyüttmentnek tudni, hogy addig a hivatalos papírig mi minden történt itt a faluban. Hogy négyszer játszódott el a Rajk utca kiürül-Rajk utca benépesül című kollektív előadás. Elég volt egy kis szédülés, egy házastársi fáj-a-fejem kifogás, és másnapra bőröndfelvágva vonult mindenki el a rokoni házba. És elég volt egy hatásos antibiotikum-kúra, hogy csodálatos gyógyulásról röppenjen fel hír, és özönlött vissza mindenki az addigi vendéglátókkal egyetemben, úgy, hogy még a kertekben is sátrakat vertek fel az atyafiak. Hogy a plébános nem győzte a fejüket mosni az egymást marás miatt, még telekkönyvi perpatvarokra is sor került, s hogy hány meg hány családban nem beszélnek egymással azok, akiknek pedig egyazon vérben forgott a szemük. A Rajk utcát birtokba vették a vállalkozók, a turisták, végül senkié se lett, maradtak a sérelmek, kapcsolat- helyett a haragtartás, testi gyógyulások és lelki sebek, azokra nem jó a gőz, azokat nem forrasztja a falu hírneve se, amire pedig nagyon büszkék, tele is kürtölik vele a megyét, de a hallgatást, azt csak ők értik, csak ők tudják, hogy jobb lett volna, ha minden marad a régiben, az van abban a hallgatásban elásva, olyan mélyen, akár Kálmán kútjának a feneke.

Meg útszéli telket se, mert mindenki átmegy majd rajta. 

Bikás Miskának hiába mondogatta egész életében az anyja, hogy csak útszéli telket meg szép nőt ne vegyen, mert mindenki azon akar majd járni.

Biza mindkettőbe beleválasztott: „Pestről gyütt” (pedig hát Budáról) a szépasszony, akihez addig még csak hasonlót se láttak. Sűrű, sötét haja derékig ért, s rögtön azalatt már végződött is a falatnyi bőrszoknya, hogy akadálytalanul legelhessenek a falubéli szemek a hosszú combokon át a telitalpú szandálig, ami jócskán hozzáadott az anélkül sem csekély magassághoz. Bagarolos szempillák, tussal körberajzolt tekintet, ragyogó, vérvörös ajkak – kinek ne tetszene a látvány? Hát kinek másnak, mint a leendő anyósnak, az biz az esküvőre se ment el, amiért a fia ilyen „útszélit” választott. "Jaj, Bözse, hát jól megkaptad ezzel a menyecskével”, sopánkodtak a falu asszonyai, s ha a rosszindulatú tekintetekkel ölni lehetne, a szép Erzsike soha át nem lépi a falutáblát, az egyszer biztos, jegyezte meg kissé sajnálkozóan a plébános, aki azért persze nem átallotta az ifiasszonyt jól megforgatni a kissé „elduhajodottra” sikeredett házavató estéjén.

Mert hogy Miskának háza is lett az asszonnyal, téesz-hitelre megkapták a Hegyen újonnan épült „tanácsi” ikerházak egyikét. A felvégi Fecskés lett a szomszédja, naná, a tanácselnök keresztfia, kész szerencse, hogy Miskáéknak is jutott a népes elnöki família mellett. De jutott, mert Miska gógyis ember volt, nem hiába járta „messziben” az iskoláit, még diplomát is szerzett, gondolták is, hogy nem lesz őneki jó egy falubéli lyány se, de hogy ilyen kikent-kifent falurongyát hoz ide, hát arra nem voltak felkészülve. De ahogy telt az idő, a szép Erzsike egyre inkább a faluhoz tartozott, kicsit mint amolyan látványosság, nagyvárosi nő, tudós is, milyen kiművelten beszél, olyan könyveket kér a „Táros Terkétől”, amilyenekre még az is csak pislog, pedig elolvasott az már minden betűt, ami nyomtatva van. Próbál dolgos is lenni, bár a kapa még mindig csálén áll a kezében, meg a tyúkkal is a szomszéd Pistához rohan sivalkodva, hogy tekerje ki a nyakát, finnyás az úri kisasszony, pedig már anya, ha nem is jött össze még a fiúgyerek, legalább szakasztott apja mindkét copfos.

No de hát Pestrűl gyütt, mit várhatnak tőle. Azt viszont meg kell adni, hogy a gyerekekhez jól ért, amerikaiul tanítja őket, világi nép lesz a falu aprajából, járatják hozzá az eszesebbeket. Szóval nem is olyan rossz vásár volt ez a menyecske, lám, már az anyós is egész szépen megbékélt, jár fel hozzájuk a Hegyre, viszi a töltött káposztát, mákos rétest, ügyetlen ahhoz az asszonyka. Csakhogy egyre többször járt fel, és úgy, hogy nem magától ment. Erzsike hívatta, amikor már nem bírt a fiával, beszéljen a fejével, különben ő pakolja a gyerekeket és megy, el ettől a megátalkodott akasztófáravalótól.

Merthogy az a különösség történt, hogy nem a világszép Erzsike miatt kellett végül az erkölcsöket félteni, hanem Miska felelt meg a biztosan ősi okkal kapott nevének, s lett a falu bikája, aki még a legyet is röptibe. Hát hisz nem is értette senki, ott van neki az a csinos asszonyka, szebbet messzeföldön se találni, mégis hűséges, Miska meg járja a kutyák útját, hiába minden rimánkodás. Hol itt látták valakivel, hol ott kapták rajta a tilosban, súgtak-búgtak, egészen a szép Erzsike füléig, s lőn égiháború, zengett az udvar, röpködtek a bőröndök, Miska lehajtott fejjel zokogott az asztalon, nem és nem tud megváltozni, pedig lám, akar ő, csak hát valahogy mindig megtörténik a baj.

Jöttek az ígérgetések, Erzsike újra és újra megbocsátott, belefáradt, elkedvetlenedett, Miska inni kezdett, egy ideig még marták, aztán már csak gyűlölték egymást. Ahogy a szomszéddal is elmérgesedett a viszony, Fecskés megelégelte a hangos perpatvarokat, Miska meg Fecskés kutyájának a kertjében tartott ámokfutásait, szó szót követett, és egészen odáig fajult a dolog, hogy ha az egyikük kint volt a kertben, a másik az ablak mögül inkább órákig leste, amíg végre amaz bevonul, és ő nekiláthat a szőlőmetszésnek. Miska egyre többször gondolt az anyja intelmére, mert bizony se az útszéli telek, se a szép asszonyka nem vált be.

A lányai is az anyjukhoz húztak, persze, hogy hozzá, elvégre ő volt a megcsalt, elárult áldozat, és lám, mennyiszer megbocsátott, érdemtelenül. Embergyerek, fiú sose lett, lehet, tán az kellett volna. De hát az is csak úgy nézné, mint a csitrik, elítélően, haragos undorral az arcukon. Mit tudják ők, hogy milyen egy ilyen nő mellett élni... A leggyönyörűbb lány volt a főiskolán, igazi vadmacska-szépség, erős, lehengerlő, társasági központ. Idehozta falura, hát persze, hogy nem találta a helyét, hiányzott a csillogás, a nagy társaság, a heti színház, a folytonos csodálat. Mindent tőle várt, ő meg csak élni szeretett volna, szépen, családi békességben. Próbált ő megfelelni, elég okos is meg művelt is hozzá, de hát ő csak egyetlen ember.

És Erzsike elégedetlensége nem úgy szúr ám, mint a többi nőé: alattomosan, hátulról, szinte észrevétlenül torol meg, de megtorol. Egy lekicsinylő hangsúly, egy kellő pillanatban elhelyezett fintor, és az ember máris az utolsó porszemnek érzi magát. Hát még mikor okot is adott rá. Az az erkölcsi magaslat, ami egy megcsalt nő erkölcsi magaslata, szédítő hatalom ám. És Erzsike birtokba vette, maradéktalanul. Mit tudja azt bárki, milyen úgy hazamenni, hogy az embert a szószéken várja a felesége, megvető és utálkozó arccal. És mennyire más belépni Marishoz, aki máris nyakba ugrik, almás pitével kínál és rajongó tekintettel hallgatja, amikor elmeséled a napodat.

És mit tudja azt bárki, hogy ez fáj a legjobban, ez, hogy tetten érte magában az ősi férfivágyat, a nála butább, védelmezésre szoruló, egyszerű kis nőteremtény iránti vágyat. Sose hitte, hogy ilyen feleségre vágyik, de be kell látnia, hogy igen, hogy boldogabb lenne, hogy az anyjának, újfent, már megint igaza volt. És ebbe beledöglik, ebbe, hogy így félreismerte magát, és hogy most már késő, most már csak egyet tehet: iszik.

És ivott, egyre többet és egyre rendszeresebben, a szegény kis Erzsikére mindenki szánalommal tekintett lezüllött, semmire se jó ura miatt, akit amúgy szintén sajnáltak, hisz lám, mi lett belőle. Még a szomszéd Fecskés is szánakozva segítette olykor-olykor a kapuhoz, ezért is borult el úgy a vér benne, amikor azt hallotta, hogy Miska már megint az ő kutyájával ordít. Kirohant a kertbe, ahol Miska épp a kutyáról szedte le a keresztvizet. - Mi van má megint?- dördült el Fecskés, látta, hogy Miska már igencsak nehezen találja lába alatt a talajt. Az, te szomszédok gyöngye, hogy a rühes kutyád már megint az én kertemet szarta teli, ahogy te is körülöttem a levegőt a mocskos képed látványával, szakadt ki Miskából minden keserűség, ami az élete felett gyűlt fel benne annyira, hogy már zúdítani kellett, Fecskésre. Te, az anyád ne sirasson, bődült el Fecskés nekiindulva, de aztán ránézett erre a tántorgó, önmaga-árnyéka emberre, és csendesen csak annyit mondott: Miska, a kutya jó helyen van, jó helyre szart. Te menj eggyel odébb.

És akkor Miska megértette, hogy itt a vég, ő már a saját házát se ismeri meg, őneki már az otthon se otthon. Hazaballagott, aludt, amíg csak ki nem józanodott, akkor összepakolt, és többé senki se látta a faluban. Erzsikéék is elköltöztek, az egyik lányt néha lehet látni a tévében, de hogy Miskával mi lett, senki se tudja. Karcsi, Miska régi legjobb cimborája se hallott többé felőle, de ha szóba kerül, mindig megjegyzi, reméli, talált egy kedves kis menyecskét, aki forró süteménnyel, mosolyogja várja haza a sok kalandozás után lenyugodott, megbékélt, hűséges férjét.

Lehetne számos regény vagy film, gyönyörű idézet vagy egy lenyűgöző festmény a szerelem szimbóluma, de számomra mégis ez az, ez a hétköznapi kis történet. Ha az igaz szerelemről hallok, mindig őket látom magam előtt, Vigyázz Pistát és csendesen mosolygó feleségét, azt a bizonyos kerítésfestéses vasárnapot. 

Vigyázz Pista nem véletlenül kapta a ragadványnevét. Nagydarab, nagyhangú ember volt, hamar eljárt az ökle is, ha úgy adta a sors. És hát sokszor adta úgy, saját bevallások szerint „nem bírt magával a falu”, mentek a viták, egymásnak ugrások a kocsmákban, addig, amíg aztán valakit Vigyázz Pistáért nem szalajtottak. Ő meg ment, rendet teremtett, ha nem ment szép szóval, hát ment máshogy, és Pista keze igazi munkáskéz volt, oda ütött, ahova köllött, sose máshová, sose a vétlent. Nem is ágált senki Pista vad természete ellen, mert vad volt az igazságérzete is, ha elbődült, hát joggal bődült el, ha odacsapott, hát okkal csapott oda. Legutóbb a donhuán új lakost, a Gyüttmentet penderítette odébb pár településnyit, mikor kiderült, hogy a faluszéli várromok alatt döngeti a könyvtáros nejét. (Mit kiderült! A postás Bözske in flagranti érte őket, s mikor 20 ezret ajánlottak a hallgatásáért, kirobbant belőle a kacagás: Édeseim! Én böcsületes fehérnép vagyok, elmondom előre, hogy ha 100 ezret adnátok, se maradna meg bennem!)

Mindenki úgy érezte hát, hogy valami fontos egyensúlyt veszít el a falu, amikor Vigyázz Pista bejelentette, hogy „kimegy Németbe” dolgozni. Nem is hitték el igazán egészen addig, amíg az egyik szombat reggel nem jelent meg a szokásos féldecijére. Rögtön kérdezte is mindenki a kertben munkálkodó Marikától, Pista verébcsontú, rebbenő szavú feleségétől, hogy tán beteg-e az ember. Nem beteg biz a, kint van Németbe. Úgy hasított a halk mondat a falu levegőjébe, mint egy kíméletlen penge a festményvászonba, egy pillanatra átsejlett a valóság, hogy nehéz fenntartani a házat, a téli fűtés felemészti a kicsinyke fizetést, itthon egyre kevesebben építkeznek, Pista tudása, két dolgos keze parlagon, ha enni kell, akkor menni kell. A komor hangulat belengte a hétvégén néptelen utakat, és hónapok alatt sem csitult sokat, amikor Pista 4-5 hetenkénti hazalátogatásai már kezdtek megszokottá válni. Még a kakaskodáshoz se volt kedvük, minek, ha nincs itt Vigyázz Pista, aki igazságot tudna tenni.

Marika előtt persze igyekeztek nem mutatni, a törékeny, szelíd kis asszony megtört arca úgyis épp elég bánatot hordott már. Segítettek neki, ahogy tudtak, elhordták a havat, metszették a fákat, nyírták a füvet, hoztak a városból ezt-azt, az asszonyok látogatták, süteményekkel kopogtattak, nótakörbe, búcsúra vitték, ki-kihívták a ház előtti kispadra diskurálni, megálltak mellette, ha kerti virágait gondozgatta.

De most ecset volt a kezében, a kerítést festette, Pistától pár órája búcsúzott el, már nemcsak kívül hordja a szívét, mint az anyák, akivé ő sose válhatott, de más országban is van már az a szív, és de sokára van még az újabb látogatás, már a holnap is de sokára van, folytak végig a könnyek az arcán, jó is, hogy esik az eső, foghatja arra. Marikám, lelkem, festesz? Hát esik az eső! - hangzott máris a szembeszomszéd Julis sopánkodó hangja, a ház elé érő Laciék arca is csodálkozva meredt rá. - Megígértem Pistának, hogy ebéd után lefestem.- A számára kellemesnél szándékosan hangosabban mondta, hogy hangja elérjen a túloldalra. Julis bólintva int egyet. Az más. Ha Pista ezt adta ki feladatul, akkor az más, azt meg kell csinálni, eső ide vagy oda. Laciék is leeresztik a szemöldöküket, van-e még ecset, kérdezik, és Marika odébbáll, hogy be tudjanak jönni a kapun.