kicsifalum

Az egyik nap a fél falu odaköltözik, másnap már egy lelket se találsz ott. És ez így ment hónapokig. 

Sokszor láttam már felbolydulva a falut, de soha úgy, mint a Nagy Gőzválság idején, amikor is mindenki sötét tekintettel sandítgatott szegény Népboltos Kálmánra, mondván, őmiatta kezdődött minden. Annyi igazság volt a dologban, hogy Kálmán kútjával indul az egész, nemcsak tévébe illő, de később ott helyet is kapó, „országos szintű érdeklődésre számot tartó” történet, amit a helybeliek nem győztek hangsúlyozni, ezzel is fricskázván egyet a szomszédos falu -a megyei (!) híradóban bemutatott asszonykórusuk okán- fennhordott findzsáján.

Azokban az időkben persze még éppenséggel hogy lapogatták Kálmán kissé hajlott hátát, „szép volt, ecsém, ezt csinálják utánunk a bádogfejűek” (így hívták a szomszéd település lakóit, noha a kifejezés eredetére már senki nem emlékezett), nem úgy, mint pár héttel később, amikor a kút mellett nem tudott már senki úgy elmenni, hogy ne fordítsa félre a fejét, mert úgy meredt rájuk, mint egy hurrikánszem, a falun végigsöprő, elemi erejű pusztítás némán fenyegető tekintete.

Hisz hát a kút tehet mindenről, az lett a falu veszte, a Népboltos Kálmán kapzsisága. Mert hát megorrintotta ugyan, hogy nagy respektje lesz itt a falusi környezetnek, a rendszerváltás után azonnal be is adta a vállalkozóit, csak hát hiába orrintotta meg, ha az ő házáról messziről lerítt, hogy újonnan épült. De visszatartotta ez ezt a világ harácsolóját? Dehogy tartotta vissza! Nem röstellte „vályogból épült autentikus házból kialakított vidéki faluhotelnek” hirdetni a Rajk utcai kispalotát, mintha bizony a tükörmozaik helyetti tulipánminta, a kerítésre aggatott kancsó meg a muskátli mingyá skanzent fabrikálna a rezidenciábúl. A kúttal is csak a főd lesz fúrva, nem az agya. De amit egyszer elhatározott, azt véghez is vitte ez az apró szemű, vibráló tekintetű, mindig nyirkos tenyerű, rohamosan tokásodó, negédes kis emberke, kijárta az engedélyeket, beszerezte a szakmunkásokat, s azzal az elégedettséggel indult el a Városba reggel, hogy hazaérve a saját vizével öblítheti le az út porát.

Ehelyett egy féldecisre volt szüksége, de azonnal, mikor a háza előtti csődület szószólójaként Mengyi Annus előadta, hogy a kúttal bizony nagy baj van. A szembeni óvodában épp kint játszottak a gyerekek, ő meg a tízóraihoz terített, illetve csak terített volna, ha nem ötpercenként jött volna valamelyik porbafingó, hogy a Puporka Piri bőg megint az anyja után. Sír, sír, mit tudok csinálni, de mikor már tizedjére jönnek, hogy óvónéni, a Piri most már nagyon sír, hát felcsattantam, hogy az anyjáért? Azért, aki naphosszt a kocsmába ül? De a kölkök mondják, hogy nem azé, hanem azé, mert beszorult a feje a kerítésbe. Hát rohanok ki, oszt mit látok? A munkásaid sikongatva menekülnek a forró vized elől! Olyan lyukat fúrattál, édesapám, hogy most bugyog fel a faluba az ördög vize, még gőzöl is, nézd csak meg magad!

Kálmán félreseperte a hőbörgőket, rohant a hátsó kertbe, való igaz, gőzöl az, bugyog az. Leroskadt a szalmaszékbe, megvakarta gyérülő vörös hajával szegélyezett, zsírtól fénylő homlokát, legurított egy szilvát, aztán azt mondta: no, akkor én az ördögből is üzletet csinálok. Nem is akárhogy fogott hozzá: egyenesen Pestről hozatott embereket, akik csillogó autókon érkeztek, furcsa eszközökkel méricskéltek, hümmögtek, vitatkoztak, mindent elrámoltak, majd pár nappal később visszatértek, újra kipakolták a műszereiket és kezdődött elölről az egész. Hanem egyszer olyan ember szállt ki az autóból, aki miatt összefutott az egész falu, sajnálkozva, hogy a búcsú csak egy hét múlva lesz, így egyetlen bádogfejű se tanúja a nagy eseménynek, jelesül, hogy a tévéműsorairól is ismert, országos orvosszakértőt tessékeli be épp a kapun a Népboltos Kálmán.

Alig bírták kivárni, míg a nagy kézrázások után magára marad a kipirult kúttulajdonos és megrohamozhatják. Kálmán várt egy kis ideig, míg mindenki odaér, s kellő csönd keletkezik a nagy bejelentéshez, majd ünnepélyes képpel, kissé reszkető hangon megtette: igen tisztelt falusiak, szeretett atyámfiai, életem szakadatlan tanúi, közös sorsunk olyan pillanatához érkeztünk, amelyre unokáink is emlékezni fognak. A kút csodakút.” És valóban, ahogy azt már másnap délután a tévé képernyőjén is a saját szemükkel láthatták, a kapzsi Népboltos kertjében feltörő forráshoz köze sem volt a Patásnak, ellenkezőleg, a gyógyvíz hatásosnak ígérkezik reumás bántalmak, fekélyek kezelésére, mi több, gőzének belélegzése komolyan hozzájárul az egészséghez, erősíti az immunrendszert, gyógyítja a meglévő betegségeket.

 Nosza, akinek csak rokona akadt a Rajk utcában, az mindjárt felcuccolt egy kis családvizitre, sültek a rácsos almások, pirultak a gancák, pattogtak a napraforgómagok, kerti sütések, kártyapartik szerveződtek, egyik-másikuk ott is maradt éjszakára, aztán más- és harmadnap éjjelre is valahogy mindig késő lett már a hazatéréshez. Egészen addig, míg a Legyesben, a legrégebbi és legnépesebb kocsmában valaki fel nem röppentette a hírt, hogy a kúttal talán még sincs minden rendben, a Kálmán felesége napok óta ki nem jön a házból, úgy szédeleg az istenadta. Már aznap délutánra mindenki értesült a veszélyről, az óvatosabbak azonmód hazaköltözködtek, nem egyszer a rémült rokonsággal a nyakukban, a bátrabbak kitartottak, mondván, csak influenza az egész. De aznap estére falugyűlést hívtak össze, amelyen több Rajk utcai is némi szédülésről számolt be.

Kétellyel a szívükben feküdtek le aludni az utcabeliek, hogy aztán másnap hasogató fejfájással ébredjenek. A Bubónak be kellett hívatni a másik asszisztensét is, hogy győzze a „nem bírok, szédülök, esek össze, halok el” egyhangú panaszával érkezett páciensek kétségbeesett rohamát. Az egész utcából egyetlen ház sem maradt, ahol ne betegedett meg volna valaki, még estére teljesen kiürült, csak Kálmán maradt ott, dacból, keserűségből, reményvesztett hősiességgel. De nem volt sokáig egyedül: Ragyás Jani, szegény pára hurcolkodott az elhagyott szomszéd házba, imígyen akarván eutanizálni magát, önnön döntésének kiutalva, mikor érjen véget az orvosok által is csak pár hónapnyira saccolt élete, amelynek nagy részét már jó ideje fuldoklással töltötte.

Csakhogy valami egész más történt: jobban lett, ahogyan Kálmán felesége is. Jani fűnek-fának bemutatta, milyen akadálytalanul zúdul át a levegő újabban a légcsövein, a jellegzetes dudáló hang akár a gyógyvíz dicsőítő himnusza, dobozok-táskák elő, költözik mindenki vissza a Rajk utcába. Kálmán kútjáról lekerül „a bajok forrása” titulus, a Népboltosról a szúrós tekintet, kincset talált az, a falu jövőjének a kincsét. És hogy a hivatalos bizonyítvány dacára, miszerint valóban gyógyhatással rendelkező forrásra lelt a település, mégis valami sötétség lengi körül a gyógyfürdő létrejötte után a Kálmán kertjében ma már csak mementóként árválkodó kutat, annak az okát csak a falubéliek tudják, s afelől csak a hallgatást mondják az őket kérdezőknek.

Mert mit kell azt egy gyüttmentnek tudni, hogy addig a hivatalos papírig mi minden történt itt a faluban. Hogy négyszer játszódott el a Rajk utca kiürül-Rajk utca benépesül című kollektív előadás. Elég volt egy kis szédülés, egy házastársi fáj-a-fejem kifogás, és másnapra bőröndfelvágva vonult mindenki el a rokoni házba. És elég volt egy hatásos antibiotikum-kúra, hogy csodálatos gyógyulásról röppenjen fel hír, és özönlött vissza mindenki az addigi vendéglátókkal egyetemben, úgy, hogy még a kertekben is sátrakat vertek fel az atyafiak. Hogy a plébános nem győzte a fejüket mosni az egymást marás miatt, még telekkönyvi perpatvarokra is sor került, s hogy hány meg hány családban nem beszélnek egymással azok, akiknek pedig egyazon vérben forgott a szemük. A Rajk utcát birtokba vették a vállalkozók, a turisták, végül senkié se lett, maradtak a sérelmek, kapcsolat- helyett a haragtartás, testi gyógyulások és lelki sebek, azokra nem jó a gőz, azokat nem forrasztja a falu hírneve se, amire pedig nagyon büszkék, tele is kürtölik vele a megyét, de a hallgatást, azt csak ők értik, csak ők tudják, hogy jobb lett volna, ha minden marad a régiben, az van abban a hallgatásban elásva, olyan mélyen, akár Kálmán kútjának a feneke.