Bármennyire is -jelen esetben meg kiváltképp- kívánatos volna, szépíteni ugyan nincs mit a dolgon, megesett, ami megesett, no nem a Téglás Marist értve ez alatt, az rendjén is van már annyi meddő év után, hanem arra a fekete gombócra vonatkoztatván a fenti kijelentést, ami kínok kínja árán kikeservedett a Maris hervadásba indult combjai közül.

Szombat este vitte be az ura olyan széllel-dúrral, mintha a mátrai ég készülne leszakadni, csak mert végre pulya áll a Téglás házhoz, és mintha az is lenne a dolga, az égboltnak is, meg a derecskeiek pergő nyelvtől táncoló két orcájának is. Oszt mégis hétfő reggel vót már, mikor kigyütt, vált át suttogásba Turpis Margit a Legyes kerítésére támaszkodva, „az isten megbabonázzon, Margit, há gyere mán közelebb vagy ne sutyorogjá ott nekem” - vakkantott is rá Pádár Jani, az ő idegein meg jobb nem pipiskedni, úgyhogy vagy ez, vagy a felé kínált felespohár, de a nevetős Turpis Margit nem tétovázott, térült-fordult, be a Legyes jólesően árnyékos udvarára.

allatsprint

Leülni nem ült, hogyisne, asszonynak kocsmában csak a jobb vállával van helye, azzal is csak addig, míg rá nem rimánkodja azt a mihaszna urát. Félig a kerítésnek dőlve hát, de elfogadta a poharat, „rádfér”, mordult békülékenyen Jani, csend lett, mindenki tudta, mi következik. Hogy Margit most fogja elmondani, milyen volt AZ. Az a valami, ami kigyütt a Téglás Maris combjai közül, s ami olyan rémséges, hogy az ura lélekszakadva rohant kifelé a kórházból, csak futott és futott órákon át, míg Margiték meg nem látták és erővel az autóba nem rángatták a félholt embert. Akkor hazavitték, ott meg telerókázta a házat, összefüggéstelenül üvöltözött, majd zokogva az ágyra roskadt, és elaludt.

Az a mihaszna Turpis végigszentségelte ugyan az utat Egerig, mert nem guríthatta le a reggel óta várt féldecijét, de nem guríthatta, mert Margit azonmód be akart menni a kórházba, hogy megnézze, mitől borult ki ennyire az a jámbor Téglás. Hát megnézte. Ő is, meg Turpis is. No, hát az azóta egy szót se szól, csak bámul maga elé mereven, még a féldecije se kellett, hazaballagott, itt van la, most én helyettesítem – gurgulázott egy jóízűt Margit, inkább csak a zavarát elűzendő, mert nevethetnékje, az aztán végképp nem volt. „Te, Margit, van-e neked ki nem mondott gondolatod? Hát arról beszélj mán, hogy milyen volt, az istenfádat!”- Pádárban megint tótágast állt a feles, de most mindannyiuk nevében állt ágast, hát ezt már tudják, bejárta a hír már háromszor is azóta a falut, no de a látvány, az milyen volt.

Margit arca hirtelen olyan komollyá vált, amilyennek még sose látták, pedig ismerik copfos kora óta. „Mit mondjak? Nem lehet arról beszélni. Fekete volt. Mindene. Fekete göndör szőr volt azon a csepp gyereken tetőtől talpig. Én mondom, maga az Ördög fúrta ki magát a Marisból, azé fájt az annyira.” Mintha jeges szél süvített volna át az udvaron, megborzongtak mindannyian. Az Ördög. Tudták ők, hogy egyszer ide születik majd az is. Ahol a Jóisten ott van, ott gyün a Gonosz is. De hogy épp a Téglás Maris méhe kellett neki?

allatsprint

- Asse véletlen – súgta rekedten Pádár, gondoljatok csak bele. Hát hogy híjják a Maris urát.
- Hogy, hát hogy, hát Téglásnak, oszt mi van azzal.
- A keresztneve, barmok. József. Meg a Maris. No, leesik-e már, ti nagyon műveltek. Tán bibliológiára kellett volna járni ahelyett, hogy a Julist csöcsörészted a templomudvarban, mi, Bikás?
- Bibliológia, tán biológia, te anyádszégyene.
- Nem a', bibliológia, ha mondom. A bibliának a tudománya, mert annak is van ám attól még, hogy te nem mártogattad bele a gyászboríték-körmeidet. Oszt abban van József is meg Mária is, ha rémlene esetleg már végre valami abban a csökött fejedben.
- Tényleg, halljátok, ez most mond valamit. József meg Mária, ezek kellettek ennek is, a Patásnak.

Egymásra villant a tekintetük, hirtelen nem volt kedvük rendelni még egyet vagy szólni még egyet, sőt, még lélegezni még egyet, még ahhoz se volt, csak hát amit muszáj, azt muszáj. De a lélegzésnél többet nem is tettek, nagyokat, súlyosakat sóhajtva hazabotorkáltak, és összeszoruló szívvel tekintgettek Téglásék háza felé, könnyű volt megtalálni, a templomtorony csúcsa épp oda mutatott. Esse véletlen – dünnyögte Pádár, beszédülve a kertkapun, de tovább nem is jutott, levágódott a gyepre, ott aludt el úgy, hogy csak két nap múlva ébredt fel.

Felébredt, de bár ne tette volna. Meg nem is kellett volna, tekintve, hogy hiába volt napfényes délelőtt, az utcákon egy lélek se, az ablakok bezsaluzva, a máskor hanyagul nyitva hagyott kertkapuk zárva, a házak pedig mintha reszkettek volna a sötét és jéghideg rettegéstől. Itt ma ugyan a fű se nő – állapította meg magában Pádár, de azért elindult a Legyes felé, amit muszáj, azt muszáj. Csak Bikást találta ott, egyedül, saját magának mérte ki a sörét, s ahogy meglátta Pádárt, az ő felesét is kilöttyintette, igaz, egy mosatlan pohárba. De ennél többet nem szólt a múltkori összekakaskodásért, sőt, szinte kedélyeskedve adta elő, mi minden történt Pádár vodkaálma alatt.

Hogy az egész falu odáig van nagy ijedtségébe, mert hogy hazajött azzal a micsodával a Julis. Hát ő bizony nem csinált a nadrágjába, gondolta, utánajár, bezörgetett a házba, ahol Téglás valami ijesztően csendes arckifejezéssel bámulja a falat, rá se néz se az asszonyra, se a gyerekre, pedig való igaz, kissé szőrösebb az istenadta a szokásosnál, no de hallott ő már ilyenről, valami magzatdolog az, lehull később, vigasztalta a kisírt szemű Marist. De sehogy se tudott mosolyt csalni az arcára meg a Téglásnak se mozdult egy arcizma se, épp indulni készült, mikor beszaladt a kis pudli, az a fekete törpeuszkár, akit úgy dédelgetett mindig a meddő Maris, mintha a gyermeke volna, hát hisz elnézték neki, pedig állatnak még a házban sincs helye, nemhogy az öliben az embernek, ahogy Maris hurcolászta mindig a dögöt.

allatsprint

Hát most is ugrott fel az asszonyra, nyalta-falta az arcát, az meg kicsit fel is vigasztalódott tőle. „No, mondom Téglásnak, látod-e, az asszony mán nem rí, te se lógasd itt az orrod”, erre csak felordít, veri a mellét fájdalmában, hogy a Maris megszülte neki az ördögöt. Má féltem, hogy nagy kárt tesz magában, oszt próbáltam elviccelni a dolgot. „Te, Józsi, hát nem ördög az, te. Látod-e, hogy csócsálja a pudli az asszonkád arcát? Hát úgy lehet, hogy csak kutyakölköt szült!” - Erre meg felugrott, olyan szemeket meresztett rám, mintha a pokol üstjébe pislákolt volna bele, felkapta a gyereket, megforgatta, minden oldalról jól megnézte, aztán meg fogta az asszonyt, a hajánál fogva kirángatta, oszt kilódította a házbul, de még a falubúl is, a tábláig taszigálta, oszt azt üvöltözte, hogy állatot csak állat szül. A gyerekkel meg senki nem tudja, mi lesz, mert a Téglás szentül hiszi, hogy a pudli kölyke.

- No, Bikás, ezt jól elintézted, préselte ki hasogató fejéből a szavakat Pádár.
- El, öcsém, de gondolta a fene. Hát mit tudtam én, hogy olyan féltékeny a kutyára.
- Gondolhattad vóna, hát egy férfiembernek mi má ez, ezt nézni, ahogy a kutya nyalakodik, az asszony meg gügyög... oszt mikor felé fordul, akkor meg csak morrant, mint a kutyáknak szoktak... össze van itt keveredve a világ, meg van fordulva minden... - egyre jobban oldotta nyelvét az ital.
- Na de akkor is, hát hogy a jószagúba lehet elhinni, hogy egy állat gyereket csinál egy embernek...
- Hát így, Bikás, hát így... az emberek nem olyan okosak, mint hinnéd... hogy lett volna az a gyerek állatbul... József és Mária... asse véletlen.. nem véletlen... - dünnyögte Pádár, s elindult úgy, a felespohárral kezében, neki a világnak, ment, kissé tántorogva, de egyenesen előre, ki a faluból, el innen, messzire, csak el az Ördögtől, minél messzebb, ahová ha nem is ér el már a Jóisten szeme sugara, de a Gonoszé se, nem árt annak kikerülni a hatósugarából, de nem ám, gondolta, és elöntötte a büszkeség, amiért ő, a faluból egyedül ő elég okos ahhoz, hogy maga mögött hagyja a vékony hangon anyja után nyivákoló ördögöt.