kicsifalum

Bár az ekkora lakossághoz mért szokásos három kocsma helyett kilenc is üzemelt a faluban, méghozzá virágzóan, a Közös Nagy Lerészegedés mégis a főtéren, az éves nagy esemény, a Búcsú kellős közepén, ráadásul a rivális szomszéd település „bádogfejűivel” kart karba öltve, a kollektív bambaság békés egyetértésében valósult meg s vonult be a falu korántsem rövid duhajságainak történelmi sorába.

A település egyedi, meglehetősen öntörvényű és néhol elképesztő logikai ugrásokkal tarkított saját időszámítása szerint a Nagy Gőzválság korának idusát írták, mikor is a kapzsi Népboltos Kálmán kertjében gyógyvíz tört fel, mellyel országos csatornán is foglalkoztak, okot adván ezzel a falvak közti vetélkedésben az utóbbi időben alulmaradó helybéliek melldöngetésére. S hol máshol döngethetnék a leglátványosabban, mint a Búcsún, amelynek időpontja igen okosan egy héttel előbb van a szomszéd bádogfejűekénél, így két egymást követő vasárnap is állhat a mulatság, hol egyik, hol másik falu főterén.

Régen sok búcsús járta a környéket, de végül csak azok maradtak, akik „bírták a kiképzést”, vállalták a kakaskodók szétválasztását, a reggelig való szórakoztatást (az utóbbi években már meg se próbáltak korábban bezárni, nem érte meg a kárt, amit a feldühödött kezekből száguldó kövek, szervezett megfélemlítő bandák lelki terrorjai okoztak), azt a cirkuszt, ami abból adódott, hogy az egyik falubeli a világ minden kincséért se szállt fel egyazon körhintára, lőtt egyszerre célba, ivott ugyanannál az asztalnál a szomszéd település lakójával.

A két község közti feszültség mintha mindig is meglett volna, nem volt annak eredete, bár keringtek különféle mendemondák kölcsönkért és vissza nem adott telkekről, csellel megszerzett hegyekről, még valami befalazott, elrabolt menyasszonyról is, de igazság szerint ez az egymásra-ugatás valahogy a vérükben volt, még a gyüttmentek is kis idő után zsigeri ferde szemmel néztek a bádogfej szomszédra és viszont. Vége-hossza nem volt a huzakodásnak, noha az utóbbi időben szorosabban fogták indulataik gyeplőjét, mióta az „elkülönítménynek”, a faluköltségvetés rongálásokra, kártérítésekre félretett részének szokását az új Polgi Feri felszámolta, és addig járt a Kalamári ikrek nyakára, míg be nem hajtotta rajtuk a szomszéd falu templomtornyára aggatott, termetes kofferű asszonyságoktól orzott bugyogók miatt kiszabott bírságot.

Ez is majdnem a posztjába került, minekután egyhangú felzúdulás zengte, hogy az ikrek csupán megtorolták a falutábla kipingálását, jelesül, hogy a bádogfejűek a településnév alá festették „a törvénytelen falu” titulust. Eljárást pedig nem indított a kirendelt vizsgálóbiztos, lévén, hogy úgy pillantotta meg autójából a jeges út szélén meredő bűnjelet, a megcsúfolt táblát, hogy az előtt éppen az orvos fia húzott el padlógázzal, a kocsi után kötött deszkalapon pedig az iskolaigazgató legkisebb, bár a rossz nyelvek szerint nem éppen vér szerinti ivadéka egyensúlyozott kurjongatva, hadonászó kezéből zúzmarás vodkaesőt zúdítva a felháborodásában pukkadozó hivatalos személy szélvédőjére.

Eljárás hát nem lett, a tábla maradt, mi több, nekik kellett átfesteni, bele is mentek, ahogy fehérrel az M betűbe is, hiába javítgatták, meglátszik most is, hát akkor majd eljárnak ők, a Kalamári ikrek helyreállítják a böcsületet, aztán tessék, még őket vágják meg. A falunép duzzogott, mi az, hogy oda az elkülönítmény, hát kell az az ilyenekre, amikor a jognak önnönmaguknak kell paragrafust faragniuk. Nem is ültek többet egy asztalhoz a Polgi Ferivel, a köszönésre jobb esetben vissza se morogtak, rosszabban a lába elé köptek. De az meg ismerte már őket jól, tudta, hogy ha megkötötték magukat, hát neki meg cövekelnie kell, vasakarattal kitartott, amíg meg nem békültek a kedélyek, és el nem fogadtatott annyi elkeseredett szélmalomharc után az elkülönítmény eltörlése, melynek köszönhetően többek között végre felállíthatta kertje előtt régi álmát, lám, mennyi örömet szerezve a világítós, szivárványkönnyeket potyogtató Szűz Mária-szökőkúttal mind az égi, mind a földi szemeknek.

No meg persze köztudott dolog, hogy a józan észnél nagyobb úr a kamra, ha a vérbuzgásokat nem fogja vissza az egyik, majd húz rajtuk egyet a másik, és valóban, mintha viszonylag nagyobb béke honolt volna, Vigyázz Pistáért is csak egyszer kellett szalajtani a téltől-nyárig kényes időszakában. De a Búcsú, az bizony mindig akár a bugyor forrása, fel voltak már készülve jó előre, az orvosnál sorakoztak a kötszerek, ragtapaszok, sebvarrótűk és -cérnák, a tűzoltók kisuvickolták a tömlőket, a körzeti megbízott pedig napok óta ivott bánatában.

Ha ivott, hát hiába ivott, mert ez a Búcsú, a Nagy Gőzválság idusának búcsúztatója több volt, mintsem hogy megkottyannának neki holmi sebtapaszok, tömlők és gumibotok, neadjisten legurított vegyeskörték. Tett róla a Kálmán meg a falu legújabban felfedezett látványossága, a kertjében feltörő gyógyvíz, amelyből a büszke tulajdonos üstöllést esszenciát vont ki, borkocsonyába oltotta, s egyetlen harapásért hosszú, egészséges életet tűzött kilátásul, mely jövendölést cirádás táblán hirdette a búcsú legelső, legrikítóbb sátrának dicső pultja felett.

S bár ne tette volna, mert ez lett a veszte, tudta mindenki, hogy csak a méregdrága árut akarta elsózni a gyógyvíz felfedezése okán még drágábban, pedig sejthette volna előre, hogy valakinek ez csak kiszúrja a szemét, ha másnak nem, hát Vigyázz Pistának, aki tűrte, amíg tűrhette, ám mikor még felárat is számoltak a becsomagolt csodáért, hát elpattant benne az ütőér, méghogy egy harapás a halhatatlanságért? Majd adok én neked örök életet, az anyád jóistenit, hogy az a megrozsdásodott pléhkrisztus a faluvégin, az szakadna rád, s akkorát csapott a kredencpolcból eszkábált pultra, hogy röpültek szerteszét a műanyag féldecisben rengő borkocsonyák, táncolva kavarogtak a levegőben, ilyen hóesést se látott még a falunépe, vetették rá magukat a guruló, bukfencező, keringő csodákra, ki a földön kúszott érte, ki a levegőben markolta el, ki kötényébe kapdosta, jutott ott mindenkinek bőven, a kapzsi Kálmán „országközepi” nemzetségének egész hagyatéka ott kavargott a mátrai búcsúzó levegőben, ami pedig azzal a szándékkal hagyományozódott rá, hogy egyszer majd világhírűvé lesz az ősi név, s a századok óta őrzött recept országszerte keresett terméknévvé avanzsál.

Kálmán azonban a világhír helyett a falutörténelmet csinálta meg, hiába kiabálta ugyanis kétségbeesetten, hogy ne falják két pofára a kocsonyát, mert üt az, méghozzá jókorát, meg se hallották a nagy ricsajban, de ha hallották volna is, csak legyintettek volna, ők, akik a hordót is kiisszák, majd bizony falnak mennek ekkora falattól e, nem kisasszonyból gyúrták itt még a fehérnépet se. Falták hát, és jutott mindenkinek bőséggel, mert Kálmán megloccsintotta kicsit a gyógyvízzel, majd porcióba mérte az egész készletet, szebben is mutat a rengeteg feles pohárból épített piramis, hirdeti, hogy nincs itt hiány semmiben, aztán meg hátha valaki messziföldről idevándorol a csodáért, hát hadd vigye, amennyi kell neki.

Nohiszen, vitték a falubéliek meg a bádogfejűek, csak úgy gyömöszölték magukba Kálmán örökségét. Lett is olyan lerészegedés, amilyen még sose, borult az egyik, hullt a másik, falubéli a bádogfejűvel összeölelkezett, nóta csendült, kurjantás harsant, az árusok ingyen osztogatták a portékákat, a Sergős Frici a békülés parolájaként meghívta mindkét futballcsapatot egy menet körhintára, aztán rádőlt horkolva a szerkezet motorjára, hiába ordibáltak az egyre jobban szédülő focisták, hogy valaki állítsa már meg az ördögi mobilét, csak mentek körbe-körbe, úgy rémlett, egészen a Tejútig pörögnek, a felkavarodott gyomrok lázadása elindult valahonnan, telibe kapta az előtte lévőt, hogy aztán az adja tovább, s mint amit megkomponáltak, terjedt egyikről másikra, lánchinta, lánchányás, megkönnyebbülés nélkül, falfehéren, félholtan tántorogtak le róla, amikor végre a Sergős fia felébredt a nagy jajgatásra és megállította őket. Menni se igen bírtak, ott dőltek egymásra az összerondított, borkocsonyás poharakkal borított földön.

Ahogy a többiek is, bádogfejűek és falubéliek egymás, immár szívesen fogadott vállán, a világ utolsó, gyéren mért, halványan rebegett kapaszkodójában, asszonyok és emberek, évezredes falukomák és örök ellenségek, csipásodó csimoták és meglett férfiak egy utolsó, közös ritmusú nagy hortyogással köszöntve a mátrai felkelő napot, amely meglepve pislogott rá a szájszögleti, nagy közös bódulat nyálcsöppjeire.

S bár a Búcsú utáni hétfőn a munkamorál megegyezéses alapon a minimumot is alig verdeste, olyan még sosem volt, mint a Kollektív Másnapon, amikor is a csörömpölő fejfájással ébredt, szégyenkezve egymásra hunyorgó, kínnal-keservvel hazavánszorgó falusiak bezártak ajtót, ablakot, palettát, s kúrálták magukat álló nap.
A posta nem nyitott ki, a Bubó rendelőjén rács, a boltok ablakán redőny, a téesztanyáról sivító, éhükben bőgő állatok bukkantak fel a házak között, a kutyák nyüszítettek, a gyerekek szabadon kóboroltak a kihalt utcákon, még a templomajtón is csak a nagy lakat lifegett, jelezvén, ma szünetel a megbocsátás, főjön csak mindenki a maga borkocsonyás levében.

Főtt is, mit se tudva arról, hogy az egész falu zárva van, egyedül a Kapzsi Kálmán volt tanúja a rendkívüli eseménynek, ő loholt az elszabadult állatok után, szedte le a purdékat a háztetőkről, itatta meg a szűkölő kutyákat, míg aztán délutánra ki nem merült teljesen, s jutott eszébe, hogy nem elég, hogy ezek felzabálták az ősi örökségét, még a szennyüket is takaríttatják vele, s meg nem sajnálta magát annyira, hogy a műanyag felespoharakkal és a falu méretét tekintve meghökkentő mennyiségű szeméttel borított kiürült főtér közepére leroskadva a hálátlanság mérgezett hegyű lándzsájával a szívében sírva ne fakadjon, s magába ne tömje a maradék borkocsonyákat, egyiket a másik után, ezt a nagyapai elvárások miatt, ezt a kútért, ezt a Vigyázz Pista ökléért, ezt az összes többit meg ennek a rühes bandának a feneketlen bendője és segglyuknyi lelke miatt, nesztek.

Kálmánt a poharakkal együtt szedték össze a zárt falak mögött átkínlódott másnap után, amikor kissé még restelkedve, de úgy léptek ki a kapun, mintha mi sem történt volna, s a közös felejtés egyetértésében rendbe rakták a falut, és hitték is, nem is, amit a kapzsi Kálmán mesélt. Leginkább nem, mert akkor emlékezni kéne, emlékezni arra, hogy összeölelkeztek a bádogfejűekkel, hogy titkokat fecsegtek ki és vallomásokat böfögtek fel, botlott a nyelvük, a lábuk és a szívük. Lesütött tekintetükkel megegyeztek a Közös Nagy Lerészegedés Közös Nagy Felejtésében, a községtörténelembe írt nap fehér foltja, akár a műanyag felespoharak alja, ott világít azóta is a falu vérkeringésében, vakít és takar, csak az értő füleknek súgva el, hogy mi is történt azon az ominózus búcsúi napon, amikor kis időre béke fakadt a hortyogó mosolyok szélén és borkocsonyássá remegősödtek az álmok, volt, elmúlt, mint annyi minden más.