Lehetne számos regény vagy film, gyönyörű idézet vagy egy lenyűgöző festmény a szerelem szimbóluma, de számomra mégis ez az, ez a hétköznapi kis történet. Ha az igaz szerelemről hallok, mindig őket látom magam előtt, Vigyázz Pistát és csendesen mosolygó feleségét, azt a bizonyos kerítésfestéses vasárnapot.
Vigyázz Pista nem véletlenül kapta a ragadványnevét. Nagydarab, nagyhangú ember volt, hamar eljárt az ökle is, ha úgy adta a sors. És hát sokszor adta úgy, saját bevallások szerint „nem bírt magával a falu”, mentek a viták, egymásnak ugrások a kocsmákban, addig, amíg aztán valakit Vigyázz Pistáért nem szalajtottak. Ő meg ment, rendet teremtett, ha nem ment szép szóval, hát ment máshogy, és Pista keze igazi munkáskéz volt, oda ütött, ahova köllött, sose máshová, sose a vétlent. Nem is ágált senki Pista vad természete ellen, mert vad volt az igazságérzete is, ha elbődült, hát joggal bődült el, ha odacsapott, hát okkal csapott oda. Legutóbb a donhuán új lakost, a Gyüttmentet penderítette odébb pár településnyit, mikor kiderült, hogy a faluszéli várromok alatt döngeti a könyvtáros nejét. (Mit kiderült! A postás Bözske in flagranti érte őket, s mikor 20 ezret ajánlottak a hallgatásáért, kirobbant belőle a kacagás: Édeseim! Én böcsületes fehérnép vagyok, elmondom előre, hogy ha 100 ezret adnátok, se maradna meg bennem!)
Mindenki úgy érezte hát, hogy valami fontos egyensúlyt veszít el a falu, amikor Vigyázz Pista bejelentette, hogy „kimegy Németbe” dolgozni. Nem is hitték el igazán egészen addig, amíg az egyik szombat reggel nem jelent meg a szokásos féldecijére. Rögtön kérdezte is mindenki a kertben munkálkodó Marikától, Pista verébcsontú, rebbenő szavú feleségétől, hogy tán beteg-e az ember. Nem beteg biz a, kint van Németbe. Úgy hasított a halk mondat a falu levegőjébe, mint egy kíméletlen penge a festményvászonba, egy pillanatra átsejlett a valóság, hogy nehéz fenntartani a házat, a téli fűtés felemészti a kicsinyke fizetést, itthon egyre kevesebben építkeznek, Pista tudása, két dolgos keze parlagon, ha enni kell, akkor menni kell. A komor hangulat belengte a hétvégén néptelen utakat, és hónapok alatt sem csitult sokat, amikor Pista 4-5 hetenkénti hazalátogatásai már kezdtek megszokottá válni. Még a kakaskodáshoz se volt kedvük, minek, ha nincs itt Vigyázz Pista, aki igazságot tudna tenni.
Marika előtt persze igyekeztek nem mutatni, a törékeny, szelíd kis asszony megtört arca úgyis épp elég bánatot hordott már. Segítettek neki, ahogy tudtak, elhordták a havat, metszették a fákat, nyírták a füvet, hoztak a városból ezt-azt, az asszonyok látogatták, süteményekkel kopogtattak, nótakörbe, búcsúra vitték, ki-kihívták a ház előtti kispadra diskurálni, megálltak mellette, ha kerti virágait gondozgatta.
De most ecset volt a kezében, a kerítést festette, Pistától pár órája búcsúzott el, már nemcsak kívül hordja a szívét, mint az anyák, akivé ő sose válhatott, de más országban is van már az a szív, és de sokára van még az újabb látogatás, már a holnap is de sokára van, folytak végig a könnyek az arcán, jó is, hogy esik az eső, foghatja arra. Marikám, lelkem, festesz? Hát esik az eső! - hangzott máris a szembeszomszéd Julis sopánkodó hangja, a ház elé érő Laciék arca is csodálkozva meredt rá. - Megígértem Pistának, hogy ebéd után lefestem.- A számára kellemesnél szándékosan hangosabban mondta, hogy hangja elérjen a túloldalra. Julis bólintva int egyet. Az más. Ha Pista ezt adta ki feladatul, akkor az más, azt meg kell csinálni, eső ide vagy oda. Laciék is leeresztik a szemöldöküket, van-e még ecset, kérdezik, és Marika odébbáll, hogy be tudjanak jönni a kapun.
Utolsó kommentek