kicsifalum

Noha nem egy szomszédos település szószékéről zúdult nyakukba az istentelenség vádja, konokul kitartottak a ki tudja honnan és mikortól gyökeret verő, de minden falusi számára ismert és megmásíthatatlan tényként számon tartott meggyőződés mellett, miszerint a teremtéskor a Jóisten bal szemének pupillája épp a mátraderecskei területen nyugodott, annak fénye lyuggatta be a hegyek közé a falu völgyét, s ott nyugszik az azóta is, ki nem költöztek volna a világ minden kincséért se az égi fókusz alól.

Nem is felelhetett hát mást Bús Imre a falu határára hordott téglarakás előtt lefékező, ámulva kikászálódó, fejét vakaró idegennek, aki arról érdeklődött, hogyan juthatna át ő oda, a hevenyészett fal túloldalára, ami mögül a falutábla se látszott ki, csak a hajlongó Imre feje búbja, hogy hát hiszen nincs arra másik út, „komám, ide születni kell”, azzal otthagyta a hüledező, pórul járt sofőrt, kanyarintsa csak vissza a járgányát, bizony ide ma be nem teszi a lábát. De tán még holnap se meg azután se, amilyen égszakadás költözött a fiába, itt van la, kihordta ide éjszaka a felépülendő ház tégláit, mondván, ha a finnyás menyecske nem bír elszakadni a szomszéd faluban lévő pereputtyától, hát felhúzza a házat a faluhatáron, legyen meg a jussa mindenkinek, mert hogy ő tapodtat se mozdul a teremtői pupilla alól, az hétszentség.

Márpedig ha Gyurka megmondta, hát megmondta, nem lehet azt jobb belátásra bírni, nem is szállt vele szembe, inkább megvárta, míg az utolsó forduló rakományát is ki nem szórja, cifrát csavarintva minden puffanás után, téglatömb puff, az anyád ne sirasson, másik puff, majd adok én neked olyan kétfalus házat, hogy belekancsalodik a Jóisten, döngtek a téglatömbök, zengett Gyurka, megvárta hát az utolsó döngést, s csak akkor kezdte visszapakolni, amit a fia kihordott, ne legyen itt reggelre a rakás, falu csúfjára, család szégyenére.

Még a felénél se tartott, mikor az idegen autót észrevette a kanyarban, mit keres az itt ilyen hajnalban, hát még a Teremtő is csipásan hunyorog, majd biz épp egy ilyen gyüttment miatt kaparja ki belőle az álmot, maradjon csak a rakás túloldalán, elég baja van a falunak nélküle is. Hanem az Idegen nagyon elszántan be akarhatott jutni, mert kis idő múlva már ott menetelt a főutcán, jókora pakkot cipelve a hátán, az első kukorékolásra meg már ki is derült, hogy mit rejt a grandiózus csomag, az éjjeli téglarakodástól kimerült Imre a Legyes pultjánál kúrálta magát, s hallgatta a felbolydult falusiak beszámolóit, miszerint a gyüttment nem elég, hogy buddhista, sátrat vert a templom előtt, onnan árusítja az újjászületést.

Bár mindannyian váltig állították, hogy be nem teszik a lábukat ilyen pogány helyre, az oda somfordáló Imre előtt akkora sor várakozott, hogy lefoglaltatta a helyét, aztán hazairamodott, ház híján az ő fészkében tollászkodó, elfajzott fiókáihoz, fülön fogta még mindig szentségelő fiát, az anyja szoknyája után nyígó, megszeppentségében is megátalkodottan konok menyét, s odalódította őket a Buddhistához, hátha az mond valami okosat, ha már a keresztvíz úgy lepereg ezekről-e, mint a Legyes viaszterítőjéről a sörhab, ha az egyik Magasságos nem regulázta meg ezeket, majd megtanítja nekik a másik, hogy hol lakik a házasság atyaúristene.

Nohiszen, inkább hagyta volna őket a keresztény egyházatyák karjaiban, mert itt kezdődött az egész, a családokat is szétszaggató, a helyi történelembe csak „Buddhista keresztesháború” néven bevonuló nagy csatározás, mindennek ez volt a gyújtópontja, a Gyuri elnöksége. A pogány Idegen ugyanis nem csupán különös istenségekről, karmáról és újjászületésről szónokolt, de jó pénzért azt is meg tudta mondani, ki mi volt előző életében, s amint meglátta Gyurka hosszúkás ábrázatát, szigorú vonalú száját, mélyen ülő, borongós szemeit, „Isten az atyám”, zavarta össze a jámbor falusiak buddhizmusról szőtt elképzeléseit, „kiköpött George Washington”, s legott meg is állapította, hogy biz a nagytüdejű, mindenbenkanál Gyuri előző életében az Egyesült Államok nemzetének atyjaként regnált.

No persze annyira hitték, amennyire a többi kiporciózott reinkarnációs tisztséget, röpködtek a csipkelődések, hol ez, hol az került a tréfák jólesően kíméletlen kereszttüzébe, hasuk fogták, könnyük csorgott a nevetéstől. Senki nem tudott úgy kacagni a faluban, mint Turpis Margit, túlvilági gyönyörűséggel gurguláztak ki a csilingelő, szeszélyes dallamú, táncoló hangok aranytorkából, ment is a versengés, hogy kicsikarják belőle az égi muzsikát, folyton sertepertélt valaki körülötte, a rosszkedvből hörpintettek ilyen-olyan ürügyekkel a nyomába szegődtek, viccekkel traktálták, pofákat vágtak, hátha felcsendülnek a vidámságontó gurgulák.

Először az ő nevetése akadt el, aztán sorban a többieké, amikor két nappal később a Legyesben a még mindig az azóta sátorfáját szedett Buddhista rovására röpködő szellemességekbe belerecsegett a rádió, hírül adván, hogy George H. W. Bush lett az Államok 41. elnöke, ezzel vetvén véget az élcelődéseknek, s mintegy tessékelő mozdulattal helyet kaszabolva az általános, döbbent némaságnak.

Letették a poharakat, zavartan maguk elé motyogva hazabotorkáltak, s maguk se tudták, mit gondoljanak az egészről, hisz lám, megmondta a Buddhista, hogy Bús Gyuriban egy amerikai elnök van elveszve, itt van, la, elő is került. Mit előkerült! Olyan erővel buzogott fel Gyurkában, hogy kis idő múlva a hatása alá került annak apraja-nagyja. Peckesebben járt, kifinomultabban beszélt, előkelőbben evett, mint azelőtt bárki, akit ismertek, whiskyt kezdett el inni, fehér selyemzsebkendővel törülgette a homlokát, még valami messzeföldi akcentust is felvett, a vak is láthatta, hogy Elnök ez a javából.

El is kezdték így nevezni, a faluba látogatók nem firtatták a titulus eredetét, csak bevonták különféle ügyleteikbe, elvégre az Elnökkel ildomos jóban lenni, s addig-addig tolta Gyurit előre saját ábrázatának köszönhető, Buddhista-csinálta hírneve, hogy egészen a tűz közelébe keveredett, s egyszer csak arról értesült a falu, hogy a megye másik végén lévő település polgármesterjelöltjei között feszít nagy büszkén a Bús-család hírneves sarja. Nosza, fel is kerekedtek, hogy meghallgassák a választási beszédet, mindannyiuk, de leginkább a pozíció vesztére, mert bizony olyan csúfos véget ért, hogy aztán még évekig mint a „legvéresebb kampányt” emlegették a megyevégi településen.

A derecskeiekben ugyanis úgy felforrt az indulat, miután Gyuri a beszédében nemhogy egyszer sem említette meg a szülőföldet, de gátlástalanul megyevéginek állította be magát, aki mindent meg fog tenni „ősi gyökereinek” világhíréért, s úgy újjáépíti az egész megyevégi falut, hogy csodájára fognak járni annak még Amerikábúl is. A földijükért odautazottak előbb csak susmorogtak, fejet csóváltak, fel-felhorkantak, de egyre nagyobb lett a zúgolódás, Vigyázz Pista felugrott, „Hogy mit építesz? Hát még a saját házad is egy téglarakás volt a faluhatárában, te, istenszégyene, hogy le nem ég az a rücskös, gyászbarázdás bőr az elnöki képedről”, s el is szabadult az egész bagázs, mindenkinek eszébe jutott ez-az a leendő polgármesterről, repkedtek a kínosabbnál kínosabb gyerekkori csínyek, kamaszos botlások, viselt dolgok címszavai, a választási jelvények és repitollak, repült maga Bús Gyurka is, pedig ment volna magától is, el innen, megszégyenülésének nyilvános helyszínéről, ahogy végül hurcolkodott is, ki az isteni fókusz alól, másik megyébe, ahol még Elnöknek szólíttathatja magát, van még elég az országban, ahová nem ér el a Magasságos tekintete, s úgy hírlik, ott teremnek a legszebb bársonyszékek.